Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az első bűn -4

2008.05.28

Negyedik szín

Az éden

Éva az almafa alatt ül, és valakihez beszél. Teste levelekből font ruhával eltakarva

 

 

Éva:

Azt mondod? És bizonyos vagy benne?

(figyel)

Olyan bölcs vagy, egyetlen igaz barátom. Kedvelem a többi állatot is, de egyik sem tud annyit a világ dolgairól, mint te. Pedig a madár olyan messzire repül, és a magasból annyi mindent láthat…

Egyszer felmásztam a sziklára, és a tetejéről láttam a tengert, amiről Ádám mesél. Láttam az erdőket, és a mezőket. A madarak sokkalta magasabbra képesek repülni, mint a szikla teteje. Olyan sok mindent láthatnak.

Mégis… egyikük sem tud annyit a világból, mint te, aki a porban csúszol, és nem is hagyod el e két fa árnyékát. Hogy lehet ennyi tudás egyetlen lényben?

(figyel)

Nem tudom, mi történt. Fogalmam sincs mit tettem. Nem értem, hogy lehet.

Én azt hittem, az angyal tart a karjaiban. Hogy ő az, aki olyasmit tanít, aminek a létéről fogalmam sem volt. Hogy lehet, hogy képesek vagyunk ilyesmit érezni, és eddig nem is tudtunk róla?!

(figyel)

Ádám volt ott. És most nem tudom, mit érzek, hogy mi van bennem.

(figyel)

Furcsa érzés. Mintha a gyomromban lenne a szívem. Szorítást érzek, ami egyszerre kínzó, és mégis kellemes. Valami jó történt, és úgy érzem, még nincs vége. Csak nem tudom, miért így…

(figyel)

De miféle oka lehet? Gondolod, az angyal nem akart engem?

(figyel)

Te bókolsz nekem… Bár igazad lenne…

 

Sataniel:

(érkezik)

Már megint a kígyó bolondít, Éva?

 

Éva:

Lucifer! Megijesztettél… Oly rég nem láttunk már téged, angyal…

 

Sataniel:

Rég? Hiszen alig telt el néhány nap. Nem is olyan régen még nem volt angyal, aki megmutatta volna az arcát nektek.

 

Éva:

Kétségek közt minden perc hosszúnak tűnik. Hát még a napok.

 

Sataniel:

Kétségeid vannak, Éva?

 

Éva:

Azt hittem, veled vagyok. A te ajkaidat csókoltam, de mikor felnéztem, Ádám arcát láttam. Valami olyat tettünk…

 

Sataniel:
Miért suttogsz? Mitől félsz?

 

Éva:

Mindattól, ami megtörtént.

 

Sataniel:

Talán nem volt élvezetesebb, mint bármi, amit eddig megéltél? Talán nem volt csodásabb érzés, mint amit eddig a föld adhatott? Nem volt bizsergetőbb, mint bármely más, amit megtapasztaltál?

 

Éva:

(suttogva)

De igen. És az óta kívánom újra, és újra…

 

Sataniel:

És meg is tehetitek, újra, és újra. Mi akkor a gond?

 

Éva:

Fáj itt bent valami.

(mellkasára mutat)

Mintha kettétéptek volna Lucifer. Alig várom, hogy úgy érintsen, és mégis azt kívánom, bár ne tenné meg.

 

Sataniel:

Miért takartad el a tested Éva?

 

Éva:

Magam sem tudom… félelemből. A meztelenségünk egyfolytában arra emlékeztet mit tettünk. Összezavarodtam. Nem akarom, hogy ha rámnéz, csak arra tudjon gondolni, ami történt.

 

Sataniel:

Talán nem akarod megtenni újra? Akkor mondd meg neki.

 

Éva:

De igen! Akarom… és mégis félek. Valami megváltozott. Más lett a világ körülöttünk, Lucifer.

 

Sataniel:

Gyermek, a változás a természet, és a teremtés része. Nagy dolgokra vagy hivatott, ember. Ne állj ellen neki.

 

Éva:

Angyal… elhagysz bennünket azért… mert ezt tettük?

 

Sataniel:

Nem. Én itt vagyok, és maradok mindig. Akkor is, ha nem láttok engem.

 

Éva:

Isten… megharagudott ránk?

 

Sataniel:

Miért gondolsz effélét?

 

Éva:

Mondd, miért tiltotta meg, hogy ennek a két fának a gyümölcséhez nyúljunk? Miért pont ez a kettő az, ami tiltott?

 

Sataniel:

Kételkedsz a parancsában?!

 

Éva:

Dehogy! Mit mondtam…. Dehogy!

 

Sataniel:

Ne félj Éva.

(átöleli)

Hát nem érzed a szeretetem? Nem érzed, hogy veled vagyok? Ha tudni akarod, elmondom neked. De olykor vannak dolgok, amit jobb nem ismerni, ezt ne feledd gyermek!

 

Éva:

Hiszem, hogy a te bölcsességed elég, hogy megítéld. Ha azt mondod, nem kell tudjam, akkor nem kérdezem. De ha én választhatnék, Lucifer, tudni akarnám. Mi oka lehet az istennek, hogy épp ezt a két fát tiltja meg nekünk?!

 

Sataniel:

Áldás van e két fa gyümölcsén, Éva. Ha hozzájuk érnél, ha beleharapnál, hasonlatossá válnál hozzá. Vagy hozzám. Hasonlóak lennétek az angyalokhoz, gyermek.

 

Éva:

Az angyalokhoz?

 

Sataniel:

A fa, amin a kígyód olyan előszeretettel tekergőzik, a tudást rejti. Aki a gyümölcsét eszi, okosabb lesz minden más földi teremtménynél. Megtanulja, amit csupán az angyalok tudnak. Érteni fogja, mi miért történik, látni fogja a csillagok születését, és halálát. Megszámlálhatja a tenger halait, vagy a fák leveleit. Előre látja, mire képes némely állat…

 

Éva:

Hasonlóak, az angyalokhoz?

 

Sataniel:

A másik fa az örök ifjúságot rejti. Szépséged múlhatatlanságát. Arcod ragyogó fényét, az örök életet. Igen, Éva, ha mindkét gyümölcsöt megkóstoljátok, hasonlóvá váltok hozzánk.

 

Éva:

Hát nem szeret bennünket az Isten?

 

Sataniel:

Kételkedsz a szeretetében?

 

Éva:

Ha szeret, miért foszt meg mindettől? Miért teremti meg a gyümölcsöt, amivel angyallá lehetünk, ha aztán megtiltja, hogy megkóstoljuk? Miért ne akarná, hogy tudjunk olyasmit, amivel sokkal jobban végezzük el a ránk bízott feladatot… vagy miért akarja, hogy meghaljunk?

 

Sataniel:

Talán csak nem jött még el az ideje, hogy megízleljétek a gyümölcsöt.

 

Éva:

Lucifer! Mondd meg nekem! Haragszik ránk az Úr?!

 

Ádám:

(érkezik)

Miket beszélsz asszony?! Hogy haragudna ránk? Nem tettünk semmit, ami ellenére lenne.

 

Éva:

Ádám, hát visszatértél?

 

Ádám:

És ezúttal nem vár étel, és ölelés?

 

Éva:

Dehogyisnem… (átöleli) Hozom rögtön a gyümölcsöket… (el)

 

Ádám:

Jó, hogy kettesben hagyott minket, Fényhozó. Veled kellene, hogy beszéljek, és nem akarom, hogy hallja.

 

Sataniel:

Talán titkaid vannak a párod előtt, Ádám?

 

Ádám:

Közös titkok veled, Lucifer! Becsaptál engem…

 

Sataniel:

Csak segítettem, hogy másképp lásd a vágyaid.

 

Ádám:

És az új vágyak, amik bennem élnek, nem sértik az Istent?

 

Sataniel:

Hogy kérdezhetsz ilyet, ember?!

 

Ádám:

Minden nap, újra, és újra beszélek az állatokkal, ahogy az Úr utasított. Figyelem az életüket, és hogy mit tesznek a kertben. Óvom őket, és meghallgatom szavukat… Sosem kérdeztem még őket, csak figyeltem arra, amit elmondtak nekem.

A tenger partjáról az erdőhöz értem, és a fák közt két farkast láttam. A hím a nőstény háta mögött állt, mellső lábai közt állt az asszonya… Lucifer, olyasmit tettek, amit én és Éva…

 

Sataniel:

Azt mondod, a farkasok?!

 

Ádám:

És nem csupán ők. Akkor kezdtem csak figyelni. A majmok, és a nyulak, az oroszlánok, és a tigrisek, mind-mind… összehívtam őket. Hallani akartam a szavukat. Tudni akartam mit tesznek, és miért. És tudod, mit mondtak, Lucifer?

 

Sataniel:

(halkan)

Tudom, ember.

 

Ádám:

Hogy akkor kezdődött mindez, mikor látták, hogy én és az asszonyom egyesülünk… Lucifer… Én és Éva soha nem jártunk együtt a tenger melletti erdőben.

(csend)

 

Sataniel:

Ádám! Ha túl ok kérdést teszel fel, eljátszod azt, ami a legfontosabb lehet neked. Eljátszod isten kegyét, és a lelked nyugalmát!

 

Ádám:

Mondd meg nekem, Fényhozó… A vágy, ami bennünk él, sérti az Istent? A boldogságunk rossz neki? Az örömünk az ő kínja? Ha szeretjük egymást, undort keltünk benne?!

 

Sataniel:

Vigyázz a szavaidra ember! Azt káromlod, akitől a léted ajándékba kaptad!

 

Ádám:

Akkor miért van, hogy nem emlékszem arra, amire az együgyű állatok igen? Miért van, hogy az Éden ura nem tudja, amit a fán ugráló majom igen? Miért van, hogy az, akinek mindüket irányítania kellene, arra sem emlékszik, mit tett saját maga egykor?

 

Sataniel:

Az Úr ismeri csak szándékainak okát, és tetteinek célját. Te, és én nem vagyunk elég fontosak, hogy átlássuk terveit. Te és én nem vagyunk elég erősek, hogy fel tudjuk fogni az Ő nagyszerűségét.

 

Ádám:

Akkor mondd meg nekem, Fényhozó, mi történt a tengernek partján, amire nem emlékszem? Számon kértem az állatokat, és mind állította, én és asszonyom voltunk a példa számukra. Mikor jártunk a tengernek partján, mikor tettük meg az, amit csak néhány éjjellel ezelőtt először?

 

Sataniel:

Régen volt már, mire kérdésed irányul, ember… Léted hajnalán a tengernél éltél asszonyoddal. Való, mit az állatok mondtak uruknak, és kérdésedre nem hazug szavakat kaptál válaszul. Megtetted már ezt nem egyszer, hanem hosszú időn át, éjről-éjre…

 

Ádám:

Nem lehet… Ilyen érzésre, erre a tettre ne emlékeznék?!

 

Sataniel:

Oly sokat kell még tanulnod gyermek. Nem értheted meg, elméd még nem képes befogadni az igazat. Az úr akarata volt, hogy ne emlékezz…

 

Ádám:

Az úr elvette tőlem ezt az érzést?!

 

Sataniel:

Igen, Ádám, elvette.

 

Ádám:

Talán ellenére való? Miért nem tiltotta meg akkor? Szava szerint cselekedtünk mindig mindenben. Azt teszem, amit parancsolt, nap napra járom kertjét, és figyelem mindazt, mit rámbízott. Minden szavát, minden parancsát, minden tiltását hűen követtük, sosem szegtük meg, sosem vétettünk ellene. Mégis, miért nem tiltja meg, ha ellenére való?

 

Sataniel:

(magában)

Úgy tűnik az ember fejében is kezdenek önálló gondolatok születni, nem kellene most azonnal agyon súlytanod villámoddal?

(Ádámnak)

Nagy az Ő dicsősége, és mindenható elméje látja azt is, ami még nem történt meg. Teremtésedkor tudta, hogy ha ilyen testet formáz neked, húsod vágyni fog az eggyé válásra pároddal. Mégis megtette. Úgy teremtett benneteket, hogy egymáshoz passzoljatok, és ami egyiktekből hiányzik, az meglegyen a másikban. Legnagyobb csodátok az, mikor egységes egésszé váltok az ő szentéségben. Ő volt, ki ilyennek teremtett Ádám, a vágy, ami tested tűzzel borítja, és lelked asszonyodhoz húzza, az ő ajándéka.

 

Ádám:

Akkor miért vette el tőlünk az emlékét, Lucifer?!

 

Sataniel:

Csitítsd a szíved ember. Azért jöttem közétek, hogy titkokat súgjak meg nektek, a mennynek titkait. A szív titkait. Olyan rejtelmeket, miket nem hallott még fül, és nem ejtett ki ajak. De ne akarj egyszerre túl sokat. Én vagyok, ki dönthet afelől, mikor mit kell megtudj! Én vagyok az, aki meghatározza a helyet, és az időt, a módot arra, hogyan tanít. Csakis én vagyok, aki választhat, kényszert nem tűrök, és ha túl sokat kérdezel…

 

Ádám:

Bocsáss meg, Lucifer, bocsáss meg nekem, Fényhozó! Ne hagyj el minket angyal, ostoba, felelőtlen, türelmetlen szavaimért…

 

Sataniel:

Eljön az ideje Ádám, mikor megtudsz mindent.

(magában)

És sírva könyörögsz majd újra tudatlanságért, drága gyermek…

 

Ádám:

Szívem minden bizalma benned van, Lucifer! Taníts minket, ahogy te akarod, ahogy Ő parancsolta, taníts meg minket mindenre.

 

Sataniel:

Most menj asszonyodhoz, és öleld magadhoz.

 

Ádám:

Ahogy akkor, mikor azt hittem, te vársz reám?

 

Sataniel:

Embernek ember a párja, Ádám, farkasnak farkas, majomnak majom, a madár is csak a saját fészkébe száll. Asszonyodat neked teremté az Úr, és mondá, szeressétek egymást… Hát cselekedj az ő akarata szerint!

 

(Ádám ki, Rafael elő az egyik almafa mögül)

 

Rafael:

Figyellek, mióta el kellett, hogy hagyd a helyed. Szavaid az ő szavai, és mégis, mind másfelé tereli a két embert, mint amerre Ő kijelölte útjukat.

 

Sataniel:

Üdv néked gyógyító angyal, az emberpár lelkének fájdalma hozott a földemre?

 

Rafael:

Talán inkább a te lelkedé.

 

Sataniel:

Az Úr nem adott neked hatalmat angyalok lelkébe belelátni.

 

Rafael:

Még adhat. Nem gondolta volna egyikünk sem, hogy szükség lesz rá. De amit te művelsz némelyikünkkel, az mérhetetlen fájdalmat hozhat még földre és égre Sataniel….

 

Sataniel:

Úgy kérd számon uradat, miért engedi… Vagy gondolkodj el rajta magad.

 

Rafael:

Számonkérni?! Micsoda Istenkáromló gondolat! Bármit tesz, mond, vagy dönt, Ő az ő fényességében jól tudja, miért. Ha mi nem vagyunk képesek átlátni, és megérteni, az csak azért van, mert nem vagyunk oly tökéletesek, és gyarló tudományunk kevés hozzá, hogy megérthessük.

 

Sataniel:

Lám, minő ismerős szózat… Milliárdszor hallottam, és kántáltam magam is. Dicsérjük hát a magasságost, aki tökéletességével mindünk felett áll…

 

Rafael:

Őrült vagy Sataniel! Nem beszélhetsz így! Ezek nem a te gondolataid! Az első angyal nem fordulhat ki így önmagából… Nézz rám Sataniel, azért jöttem, hogy…

 

Sataniel:

(pillanatnyi csend után)

Mitől félsz Rafael? Mondd ki, miért jöttél el hozzám?

 

Rafael:

Hogy meggyőzzelek, térj vissza színe elé. Könyörögj, a mi urunk megbocsátó, és jóságos, és szeretete irántad nagyobb, mint bármelyikünk iránt…

 

Sataniel:

(magában)

Az biztos… hogy is lehetne ennél kevesebb?

 

Rafael:

Ha megbánod bűneid, és kegyelmét kéred, neked talán megbocsát, és ha nem is térhetsz már vissza trónusa mellé, azért mégis csak részesülhetsz égi fényéből… Távolról csodálni őt még mindig jobb, mint nélküle elsorvadni… Sataniel! A lelked hozzád köt! Mi nélküle semmik vagyunk. Szükségünk van a szeretetére! Bevallom, nem értem, miért tetted, amit tettél, de fáj a tudat, hogy angyal ilyesmire képes! Mégis, kérlek téged Sataniel, az Úr, a saját, és mindannyiunk érdekében, térj vissza, és könyörögj kegyelemért! Ő megbocsátja bűneid… nemrég te vezetted seregeit… Hogy is fordíthattál hátat neki?! Mi okból tetted?

 

Gabriel:

(megjelenve)

Az áruló nem érdemel könyörületet, az Ő bocsánatát pedig még annyira sem! Hogy miért tette?! Elvakította saját öntudata, az Úr mellett az ő fénye láthatatlan volt, hát keresett egy helyet, ahogy azt hiszi ragyoghat! Istent játszik az emberpár előtt, hogy őt dicsőítsék, és rajongásuk neki szóljon! Önhittség, és gőg váltotta fel az alázatot, és a szeretetet! Nincs ennek helye köztünk Rafael!

 

Sataniel:

Nocsak, a helyemre törő is megtisztelt minket szavaival? Gabriel, drága testvérem, nem is értem, miért nem nyalod inkább sarujának talpát, hogy még több figyelmére tegyél szert… Nem trónusa előtt lenne a helyed, hogy megszilárdítsd nemrég szerzett törékeny hatalmad?

 

Rafael:

Elég! Gabriel, az úr fénye mindenkire ráragyog! Sataniel! Nincs jogod az arkangyalokat felelősségre vonni… Már nincs! Egyikőtök se méltó rá, hogy ebben a pillanatban élvezze az úr kegyét, és az ő szeretete mégis körülvesz benneteket! Sataniel! Térj vissza velem a mennybe, és borulj le teremtőd lába elé.

 

Sataniel:

Úgy valóban könnyebb lenne mindannyiónknak…

(magában)

És a világ ismét visszasüllyedne az érdektelenségbe… Ismét elveszítené azt a boldogságot, mellyel most pusztán szemléli a történéseket, reszketve várva minden tett következményét. Érzem az izgatottságot, és a vágyakozást a folytatásra.

(fenn)

Nem fogom feladni mindezt azért, hogy könnyebbé tegyem a helyzetet mások számára…

 

Rafael:

És a sajátodra Sataniel! A sajátodra! Angyali lelked fájdalma elmúlhatna egyetlen érintésétől…

 

Gabriel:

Elég legyen Rafael! Szavaid már-már árulásnak hatnak Őellene! Hogy is ajánlhatsz bocsánatot az úr nevében annak, ki örök száműzetést választott osztályrészül?! Annak, aki szavaival megsebezte a mi fenséges urunk lelkét?! Árulása nem is lehetett volna súlyosabb, hisz ő volt az aki legközelebb állt hozzá…

 

Sataniel:

És ez tolt téged végre előtérbe, nem igaz, Gabriel?!

 

Gabriel:

El innen Rafael!

 

Rafael:

Jól gondold meg, Sataniel. ha tovább mész a megkezdett úton, nemsokára nem léphetsz már vissza, és a menny örökre bezárul előtted… (el)

 

Gabriel:

Azt hiszed, nem látok át a mesterkedéseken?

 

Sataniel:

(magában)

Igencsak meglepne, ha átlátnál bármin is…

 

Gabriel:

Azt hiszed, ha sikerül megingatnod az embert, az úr előtt nagyobb súlya lesz szavadnak?

 

Sataniel:

(nevetve)

Mitől félsz Angyal? Ha az emberpár elveszíti a kegyet, mellyel most figyelme felé fordul, nem jut-e akkor több neked is?

 

Gabriel:

Nekem mindig is elég volt, és elég lesz, amit Ő ad…

 

Sataniel:

Angyal, vigyázz! A hazugság hazugság marad akkor is, ha álszent képpel mondod, és magad is hinni szeretnéd!

 

Gabriel:

Hazugnak mersz nevezni?! Te, aki elárultad, és elhagytad őt?!

 

Sataniel:

Én, aki őszinte voltam vele! Te csak azt szajkózod, amit hallani akar, és amit mondanod kell ahhoz, hogy kegyesen mosolyogjon rád. de amit valójában érzel, azt félsz kimondani!