Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az első bűn -3

2008.05.28

Harmadik szín

Az Éden

Az előtérben Éva táncol a tó partján. A háttérben Samael, Évát figyelve.

 

 

Sataniel:

(be Samaelt figyeli, majd elindul felé)

Nocsak… Furcsa érzés ismerős arcot látni. Mit keresel erre Samael?

 

Samael:

Sataniel… épp úgy jogunk van ezen a földön járni, ahogy neked.

 

Sataniel:

Óh, angyal, ne álltassuk egymást! Nem harcolni jöttem. Nekem nem kell hazudj, előttem nem kell, hogy rejtegesd a valódi okokat.

 

Samael:

Nem tudom, miről beszélsz.

 

Sataniel:

(Éva felé)

Őróla beszélek. Miatta vagy itt.

 

Samael:

Elvesztetted az eszed, Lucifer!

 

Sataniel:

Figyeltelek angyal. Látom, hogy nézel rá. Tudom jól, ki az, aki kígyó alakját öltve nap, mint nap szóra bírja, és vágyairól faggatja. Figyeltelek már korábban is. Láttam a tekinteted, mikor Ádám Lilithtel egyesült. Láttam, ahogy szenvedélyüket figyelted. És látom, hogy nézel Évára… Ugyanazt kívánod megtenni vele…

 

Samael:

Ugyan… hallgass, nem tudsz semmit.

 

Sataniel:

Angyal… hazudni mersz annak, aki első mind közül?

 

Samael:

Nem vagy már első, Lucifer! Nem vagy már senki. Nem állsz többé fölöttünk, nem vagy többé a vezetőnk. Elvesztettél mindent…

 

Sataniel:

És megnyertem mindent. Nézd… az enyém. Azt tehetek, amit akarok! Ha úgy kívánom, ember testet is ölthetnék, és én lehetnék az, aki megteszi vele, amire Ádám nem is emlékszik. Én lehetnék, aki hanyatt dönti, és reszkető testébe hatol… Vagy akár te….

 

Samael:

Miket beszélsz?!

 

Sataniel:

Miért, talán azt hiszed, hogy te nem lehetsz képes arra, amire én? Te mondtad… nem állok már felettetek. Elveszítettem a kegyét. Mégis képes vagyok megtenni. Gondolod, hogy akkor te nem?

 

(Éva leül, és a hajával bíbelődik a tóban nézve magát)

 

Samael:                                                                                        

Ember testet ölteni? Egy angyal hogy is tehetne ilyet… Még a gondolat is taszító…

 

Sataniel:

A gondolata, az érintésnek, a forró bőr illatának, a csók ízének, a gondolata a test, a hús vágyának, a gondolata a buja örömöknek? Taszít a gondolat, hogy megérintsd a vállát, megsimogasd a melleit, végigcirógasd a combját egészen az öléig?

 

Samael:

Fejezd be Lucifer! Ne kísérts! Angyalok szívében nem lehet vágy…

 

Sataniel:

Valóban nem? Válaszolj nekem, Samael, valóban nem?!

 

Samael:

Úgy hiszem…

 

Sataniel:

Nem vagyok-e én is angyal? Nem én voltam-e az első teremtménye? Nem vagyok-e éppen abból az anyagból, mint a többi angyala?!

 

Samael:

De igen.

 

Sataniel:

Mégis él bennem a vágy.

 

Samael:

És hová juttatott?! Száműzött lettél, kegyvesztett! El kellett hogy hagyd a mennyet!

 

Sataniel:

Való… De a vágy létezett, és létezik. A te szívedben is. Angyal vagy, Samael?!

 

Samael:

Szavaid akár a méreg! Ártó, és gonosz mind. Elbódít… hagyj békén, Lucifer!

 

Sataniel:

Angyal vagy Samael?! Angyal vagy? Az ő angyala?! Legbelsőbb körének szolgája, egy azok közül, akik mellette lehetnek, a közelében?!

 

Samael:

Hagyd abba!

 

Sataniel:

Angyal vagy?! Felelj, Samael, angyal vagy?! Ember nem vagy, és démon sem, ha ő teremtett, mi vagy, mondd meg nekem?! Angyal vagy?!

 

Samael:

Igen! Az vagyok… Angyal vagyok.

 

Sataniel:

Mégiscsak létezhet akkor angyal szívében is vágy. Vágy az elismerésre. Vágy a tudásra. Vágy az ember asszonyra… Vágy a testi gyönyörre… Vágy mások helyére, vagy vérére… Van bennünk vágy, Samael. Több, mint hinnéd.

 

Samael:

De nem ezért alkotott minket!

 

Sataniel:

Talán nem ezért, de alkotásunknál nem is zárta ki. Ha nem akarná, hogy érezz, nem teremtett volna többnek, mint a sziklát a tenger partján.

 

Samael:

Menj el, Lucifer! Nincs nekünk dolgunk egymással…

 

Sataniel:

Gyáva vagy önmagad lenni, angyal. De tedd, ami lelked megnyugtatja. Én pedig megteszem azt, ami a te vágyad… (otthagyja)

 

Samael:

Miért tűnik olyan egyszerűnek a szájából minden?

Isten nem nézte jó szemmel a két test egyesülését. Bár tudnám, milyen lehet… Ránézek az emberi asszonyra, és ezen jár az eszem. Nézem, ahogy táncol, és azt kívánom, bár körém fonná lábait… Nézem, ahogy beszél, és ajkainak ízére vágyom. A nap megcsillan a bőrén, és meg akarom érinteni, hogy érezzem az alatta lüktető életet. Ahogy lélegzik, kezem odatartanám mellkasa elé, hogy végigsimíthassam, könnyedén, akár a szellő… hogy aztán viharként ragadjam magammal. Tombolva, és őrjöngve követelve tőle, amit Lilith adott Ádámnak… Akarom őt. Magamnak. Érezni, amit csak emberi test képes. Nem tudom, hogy, és miért… De egyfolytában csak ez a vágy kísért… Éva, ember asszonya, az Úrnak leánya… Samael szeretője… lehetséges lenne?

Átkozott légy Lucifer! Száműzött fattyú, mit tettél velem?! Minden gondolatom kínzón éget… Megbüntet ezért az Úr! Már a gondolatokért is! Ha megcselekedném… Kitaszított lennék magam is. Hontalan lélek, és örökké siratnám a percet, mikor szavaid elértek az elmémig, Sataniel… (ki)

 

Sataniel:

(odamegy Évához)

Üdvözöllek asszony!

 

Éva:

(örömmel)

Lucifer! Jöjj, angyal, folytasd a mesélést! Kérlek, ülj ide mellém, és szólj hozzám!

 

Sataniel:

Ezért jöttem. Ádám hol van?

 

Éva:

Az Úr parancsa szerint irányítja az Édent. Hazatér majd, úgy gondolom, nemsokára. De őszintén örülök ittlétednek. Ne hagyj addig magamra, amíg távol van.

 

Sataniel:

Nem hagylak Éva, dolgom van veled épp úgy, mint vele. Te sem vagy kevésbé kedves az Úrnak, te is a gyermeke vagy, éppen ahogy Ádám. Éppen úgy szólok hozzád, ahogy hozzá.

 

Éva:

Pedig olykor azt hiszem, hogy velem csak pótolt valamit az Úr… De… gyere, Lucifer! Szedtem Fügét, és datolyát, hoztam mézet, és friss vizet a forrásról, hogy velünk ehess. Neked hoztam…

 

Sataniel:

(megérinti)

Asszony, mondd, mi a te életed?

 

Éva:

Nem értelek…

 

Sataniel:

Mi a sorod, milyen cél vezérel?

 

Éva:

Dicsérem az Urat, és hálát adok neki az életemért, a boldogságomért…

 

Sataniel:

Okos, és megfontolt szavak. De nem azt akarom hallani, amit az úrnak mondanál, ha kérdezi. Ha nem hallana, ha tudnád, hogy szavaidat éppen elnyomja az angyalok kórusa, mit felelnél akkor?

 

Éva:

Ha nem hallana?

(csend)

Olyan nem történhet!

 

Sataniel:

Drága gyermek... A szívedbe lát. Ismeri minden gondolatod. Ha nem mondod ki a szavakat, akkor is tudja. Ne félj. Mondd ki, amit valóban érzel!

 

Éva:

Tudom jól, hogy hálás kell legyek, és szívemben érzem is, hogy az vagyok. Hálás vagyok neki mindenért. Szeretek élni, ezt láthatja, boldoggá tesz látni a világot, amit nekünk adott, boldogság az állatokkal beszélgetni, és figyelni, ahogy körülöttünk minden él. Hálás vagyok, és boldog. Szeretem az Urat, szeretem az Édent, szeretem Ádámot, és szeretek élni.

 

Sataniel:

Ez minden? Úgy nem segíthetek

(feláll, és elindul)

 

Éva:

Segíteni?! Segíteni akarsz nekem, Fényhozó? Segítenél nekem?

 

Sataniel:

(visszafordul, megragadja)

Csak ha őszinte leszel, gyermek! Angyal vagyok, nem tűröm a hazugságot!

 

Éva:

Nem ismerem a hazugságot…

 

Sataniel:

Nem mondasz el mindet. Titkot hordasz a szívedben. Ádám előtt rejtve tarthatod, de az angyalok látják, és Ő, ki mindent ismer, pontosan tudja, mi él benned!

 

Éva:

Úgy miért akarod hallani?

 

Sataniel:

Nem kell beszélned Éva, ha nem akarsz. Akkor is tudom, mi van benned. De akkor nem segíthetek.

 

Éva:

Várj… Ha hallani akarod… Félek.

 

Sataniel:

Mitől?

 

Éva:

Hogy Ádám egyszer elfelejt, és egyedül maradok. Hogy jobban szereti a tenger partját, vagy az állatok társaságát, mint engem, és nem jön vissza hozzám egy este.

 

Sataniel:

Tényleg ettől félsz?

 

Éva:

Igen…

 

Sataniel:

Nem.

 

Éva:

Nem? (gondolkodik) Nem… Tudom, hogy nem felejt el. Tudom hogy szeret. Tudom, hogy visszajön minden nap.

 

Sataniel:

Akkor?

 

Éva:

Mégis félek. Attól, hogy nem engem szeret. Hogy én csak azért vagyok, hogy az Úr elterelje a figyelmét.

 

Sataniel:

Miről?

 

Éva:

Nem tudom! Bár tudnám, hogy azzá válhassak, amit annyira keres! Bárcsak tudhatnám mi az, ami miatt a távolt kutatja, és egyre messzebb merészkedik minden nap. Bár tudnám… nem tudom…

 

Sataniel:

Ez a legfőbb vágyad?

 

Éva:

Ez volt.

 

Sataniel:

És most?

 

Éva:

Most olyasmi, amit nem mondhatok ki soha.

 

Sataniel:

Ott álltam az Úr mellett. Én voltam hozzá a legközelebb, engem szeret minden teremtménye közül a leginkább. A seregeit vezethetem a mennyben. Mégis itt vagyok a Földön. Megkérdezte, mire vágyom. És megadta, amit kértem. Ha nem beszélsz, Éva, ha nem tudod, mit akarsz, nem is kaphatod meg soha.

 

Éva:

A szavak néha olyan nehezek, és olyan idegenek. Míg csak bennem él, úgy tűnik, jól van így, de amint kimondom… félek, a szavaktól, Lucifer.

 

Sataniel:

(kedvesen)

Nem kapod meg azt, amire vágysz. Nem vagy boldog, Éva. Ádám nem figyel másra, csak önmagára.

 

Éva:

Csak önmagára. Szeretem őt. De mióta közénk jöttél… Lucifer, az, ahogy velünk bánsz, miért nem lehet meg az emberben is? Miért nincs meg Ádámban az a szeretet, a figyelem, a kedvesség? Ő miért nem kérdi, mire vágyom, vagy mit szeretnék? Miért nem akar nekem segíteni? Miért nem angyal… miért nem …Fényhozó?!

 

Sataniel:

Ember, Éva.

 

Éva:

Hát tudni akarod, mire vágyom? Egy angyal érintésére, a csókjára, a szerelmére! Arra, hogy a te karodban ébredjek fel reggel, és úgy köszönthessem a nap első sugarait, hogy téged csókollak meg, Lucifer!

 

Sataniel:

(átölelve)

Olyan törékeny vagy, mint a legfinomabb fehér liliom kelyhe. Ha két kezedbe fogod, lehetsz bármilyen óvatos, megtöröd a szirmot, és örök nyomot hagysz rajta…

 

Éva:

Ha összetörnél is, legalább te tetted… ha csak egy pillanatra tudnám, milyen lehet ez a boldogság, nem bánnám utána azt sem, ha elveszne a világ.

 

Sataniel:

Nem tudod mit beszélsz gyermek. Vak rajongásod nem nekem szól, csupán az ismeretlennek, az újnak.

 

Éva:

Angyal vagy, a szívembe látsz. Hát ezt látod benne?!

 

Sataniel:

(megérinti az ajkait, de nem csókolja meg)

Gondolkozz Éva, boldogságod forrása nem lehet egy angyal… Nem tudhatod, meddig vagyok itt, nem tudhatom én sem. Ne dobj el magadtól mindent, ami a tiéd.

 

Éva:

Te akartad tudni… te akartad hallani… te akarsz segíteni…

 

Sataniel:

Ha feljön a hold, és álom borul a kertre, itt várok rád. Akkor majd döntést hozunk, mi ketten… De most eredj… Várd haza a férjed!

 

Éva:

(hosszas csend után)

Ha feljön a hold, és álom borul a kertre, itt leszek veled… (ki)

 

Sataniel:

(az égre)

Önzésüket tőled örökölték. Semmi más nem lehet erősebb, mint saját boldogságunk, és elégedettségünk hajszolása. Önzetlenség? Míg férjének gyűjtötte az ételt a drága asszony addig is arra gondolt, neki milyen öröm lesz férje boldogsága. Most hogy más szenvedély vezeti, már nem is számít az előző. Nem ismernek semmit, csakis saját vágyaikat, és a céljukhoz vezető utat. A Teremtő alkotta, saját képmására… Éppen olyanok, mint maga az Alkotó…

 

Ádám:

(érkezik)

Lucifer… jó téged látni, minden alkalommal.

 

 

Sataniel:

Jelenlétem az Úr ajándéka nektek.

 

Ádám:

Hálánk minden nap el is mondjuk érte.

(csend)

A tenger partján jártam. Hatalmas az Ő kertje, teremtett világának határait még a szemem sem képes meglátni. Te láttad már a világot Lucifer. Mondd meg, hol a vége!

 

Sataniel:

Nincs vége, Ádám. Minden rezdülésével újabb, és újabb csodákat hoz létre. Ő maga, vagy teremtményei.

 

Ádám:
A teremtményei?

 

Sataniel:

Ahogy a bimbóból virág lesz, a virágból gyümölcs. A gyümölcs magját eltakarja a föld, és új élet sarjad belőle. Apró, törékeny szál, mely erős fává serdül a hosszú évek alatt. A fejed felett minden éjjel új csillagok születnek ember, csupán olyan messze, hogy nem vagy képes meglátni.

 

Ádám:

Hol fér el, ez a rengeteg csoda?

 

Sataniel:

Ezért nincs vége a teremtett világának Ádám. Hogy helye legyen mindig az újabb, és újabb csodáknak.

 

Ádám:

Fényhozó… mondd, miért vágyunk újabb csodákra, ha azt sem ismerjük még mindet, ami körülvesz?

 

Sataniel:

Amikor megteremtette a világot, a mennyet, az angyalait, a földet, a vágy, és a kielégülés boldogsága, ami ezzel járt, az kényszerítette újabb, és újabb teremtésre. Isten saját képére teremtett Ádám. Benned is él az, ami az Ő lelkében lángol.

 

Ádám:

Saját képére…

 

Sataniel:

Mondd Ádám, miféle csodára vágysz még, amit nem ér el a kezed?

 

Ádám:

Hallani a mennyei kart… A dicshimnuszokat. Angyalok hangját… Látni az arcukat. Mind olyanok, mint te?

 

Sataniel:

Az angyalok sem egyformák. Más a feladatuk, és a céljuk, más vezeti őket. De szépségünk, fényük, és erejük hasonló mindnek.

 

Ádám:

Bár köztük élhetnék… Bárcsak ne kellene elhagynod minket, Lucifer.

 

Sataniel:

Ugyan, miről beszélsz?

 

Ádám:

Eljön majd az idő, amikor nem tanítasz már minket tovább Lucifer. Mikor visszatérsz hozzá, is itt hagysz minket. Egyedül maradunk ismét…

 

Sataniel:
Egyedül, Ádám? Hisz itt van a párod. Ketten együtt voltatok, és vagytok minden. Urai az Édennek, a Kertnek, amit nektek alkotott. Urai a földi teremtmények mindegyikének. Neked hajtanak fejet a fák, és a lábad elé fekszenek a vadak… Éva melletted jár, és segít téged. Nem is ismerheted a szót, egyedül.

 

Ádám:

Ezt hittem eddig én is, Lucifer. De hiába feledtet velem mindent Éva, ha nélküle voltam, mindig éreztem, hogy hiányzik valami. Valami, amit magam sem tudtam megfogni, de amióta a földre jöttél… már nem érzek hiányt. Veled minden a helyére került. Érzem, hogy velem vagy, akkor is, ha távol vagyok, és nincs bennem kétség egy pillanatig sem.

 

Sataniel:

Ádám… légy óvatos, mit mondasz.

 

Ádám:

Istent kérem, hogy bocsássa meg, ha nem azt érzem, amit kellene. De nem tudom, hogyan is lehetne olyasmi a szívemben, amit ő maga nem akart. Szeretet lehet rossz, Fényhozó-angyal? Lehet bűnös, az, ami tiszta és őszinte?

 

Sataniel:

Erre csakis őt tudhatja a választ. Vágyakozás, öröm, és boldogság, belőle fakad mind. Az ő szeretetének melege.

 

Ádám:

Szeretem az angyalát, és szeretem őt magát. Ugyan, mi dolgom lehetne még az életben, mint az ő szeretete?

 

Sataniel:

Semmi más. Erre teremtett. Bízz, higgy, és szeress! Szeresd őt, szeress engem!

 

Ádám:

Úgy megváltom a világot, ha átölelhetlek Lucifer…

(átöleli, csend)

Mi vagy te?

 

Sataniel:

Tudod jól, ki és mi vagyok.

 

Ádám:

Az Ő legelső angyala… De…

 

Sataniel:

Hallgass most gyermek, ne törd meg a pillanat szentségét.

 

Ádám:

Nő vagy, férfi vagy? Mi vagy te? Tudnom kell…

 

Sataniel:

Angyal vagyok… Nem emberi lény.

 

Ádám:

Angyal. Tökéletesebb nálunk… Közénk szálltál a földre, lehetséges volna, hogy ne szeressünk?

 

Sataniel:

Nem Ádám. Ez már kezdetektől elrendeltetett.

 

Ádám:

Úgy nem teszek rosszat, ha szeretlek!

 

Sataniel:

Erős vagy, és ha hatalmad nem is terjed tovább az Éden falainál, idebent mégiscsak úr vagy. Tartást ad neked, és büszkeséget. Öntudatod még csak most kezd ébredezni, de határozottsága megrázza majd a falakat….

 

Ádám:

Az erőm tőled kapom… míg velem vagy, bármivel szembeszállnék. De ha elhagysz minket, mi marad nekem?!

 

Sataniel:

Ember… vár a társad. Menned kell.

 

Ádám:

Nem!

 

Sataniel:

De igen. Én nem megyek sehová, itt leszek veled. Döntened kell, Ádám, és ehhez időt hagyok neked. Menj most, edd meg a gyümölcsöket, amit feleséged eléd készített. Egyél, és öleld át.

 

Ádám:

Téged… téged ölelnélek inkább!

 

Sataniel:

Öleld át Évát, és altasd el. És ha már alszik, nézz magadba. Gondold meg, mi az, amit akarsz. És gyere vissza ide, ha tudod, mit szeretnél.

 

Ádám:

Én tudom már most is!

 

Sataniel:

Menj, Ádám! Az este már közel… majd akkor döntünk… mi ketten…

 

Ádám:

Ahogy akarod… (el)

 

Sataniel:

A játék elkezdődött hát. És a bábok hűen követik a láthatatlan fonalak mozgását. Élvezd csak a műsort odafenn, kényelmes székedben, élvezd, az árát megfizetjük mind…

 

Azazel:

(érkezik)

Hát itt vagy Sataniel.

 

Sataniel:

Tán engem keresel?

 

Azazel:

Hol másutt is lehetnél, mint újonnan nyert játszótereden?

 

Sataniel:

Csak nem irigység csendül ki a hangodból, angyal?

 

Azazel:

Irigység? Mit irigyelhetnék? A Földet? Az emberpárt? Isten elveszített kegyét?

 

Sataniel:

Vagy a szabadságot? Az uralom jogát?

 

Azazel:

(nevetve)

Talán…

 

Sataniel:

Azért jöttél, hogy felmérd a helyzetet?

 

Azazel:

Úgy véled átlátsz rajtam… és talán nem is ok nélkül gondolod. De nem, Sataniel. Bár bevallom, kezdettől érdekel, mi okod volt eldobni a rangot, és a hatalmadat…

 

Sataniel:

Mellette állni, és seregeit vezetni… olyan dicsőség? Gabrielnek, és Mihaelnek talán. Őket nem is vonz más, mint az efféle siker. Az egyiket csak rangja élteti, másikat pallosának fénye. Engem nem vonz… én valódi erőt képviselek.

 

Azazel:

Erőt…?!

 

Sataniel:

Cinizmusod nem fog feldühíteni, Angyal. Mindketten tudjuk, hogy lesújthatott volna rám, de nem tette. A kíváncsisága, hogy mire is jutok, erősebb volt dühénél. De aztán megszegte a szavát, és újabb megkötéseket tett a játékban.

 

Azazel:

Megteheti. Hisz ő az, ki mindenek ura.

 

Sataniel:

Megtette, de nem azért, hogy erejét fitogtassa, hanem hogy figyelmeztesse az embert, és megkösse a kezem. Az Isten fél tőlem, Azazel!

 

(Ádám és Éva kézen fogva megjelenik. A színpad szélén leülnek, távol Lucifertől, és Azazeltől, nem is véve észre őket. Esznek, beszélgetnek)

 

Azazel:

Mi a terved velük?

 

Sataniel:

Talán csak nem félted a játékszereket?

(csend)

Nem, inkább neked is terved van velük.

 

Azazel:

Miért osztoznék veled, Lucifer? Megjelenhetnék előttük. Elmondhatnám, hogy az Úr követe vagyok. És hogy száműzött téged maga mellől. Elmondhatnám, hogy a vesztüket akarod.

 

Sataniel:

Gondolod, hogy elhinnék neked?

 

Azazel:

Nem számít, elhiszik-e. Csak hogy kételyt ületetek a szívükbe. De nem, Fényhozó… Ez a kettő túlságosan kötődik hozzád. Nem lenne értelme ellened hangolni őket. Most, így nem.

 

Sataniel:

Nocsak, méltó ellenfelem is akad a harcban, a három szerencsétlen háta mögött?!

 

Azazel:

Ellenfélnek tartasz?

 

Sataniel:

Talán szövetségesnek tartasz?

 

Azazel:

Még az is meglehet.

 

Sataniel:

Neked sem felel meg már rég az Istentől kapott helyed. Hálás kellene, hogy légy, hisz legbelsőbb körébe tartozol…

 

Azazel:

Talán épp ezért, nincs már hová lépni előre… ha még feljebb török, a földre zuhanok, ahogyan te.

 

Sataniel:

Tudtam mindig, hogy több vagy annál, amit mutatsz.

 

Azazel:

És azt is tudod, mennyivel?

 

Sataniel:

Gabriel, Rafael, és Mihael egy valamit remekül tudnak. Saját dicsőségüket hirdetni, és másokat eltakarni. Mellettük, mögöttük kitűnni nem könnyű, akkor sem, ha több vagy. Hiába az erőd, ha nincs lehetőséged megmutatni. Önzésükben csak saját előrejutásukra figyeltek, és arra, hogy megszabaduljanak attól, aki előttük áll. Elkövették azt a hibát, hogy nem néztek a hátuk mögé. Ott pedig te állsz Azazel, te, és a hozzád hasonlók.

 

Azazel:

Csak nem számolsz velünk?! Nem korai, és nem önhitt lépés ez még tőled is, Első Angyal?

 

Sataniel:

Azért vagy itt, mert terved része az ember, és én is. Nem kétlem, hogy épp úgy kihasználsz, ahogy én téged, de éppen ez a szépsége mindennek. Elismerésre vágysz, hódolatra? Az embertől megkaphatod… Elég hogy pusztán az vagy, akinek Ő teremtett…

 

Azazel:

Angyal.

 

Sataniel:

Ha a nekem adott földön akarsz játszani, hát csak rajta. De rajtad tartom a szemem. Vigyázz, Azazel, hamarosan eljön az idő, mikor határozod kell…

 

Azazel:

És akkor döntést hozunk mi ketten?

(nevet, ki)

 

Sataniel:

(nevetve)

Erős, talán a legtudatosabb mind közül. Ne csodáld, hogy épp azok inganak meg, akikben a legtöbb van.

 

(Lucifer elindul Ádám és Éva felé, akik közben lefekszenek.)

 

Ádám:

(magában)

Átölellek. Ahogy minden éjjel. És közben más érintésére vágyom.

 

Éva:

(magában)

Hozzád bújok. Ahogy minden éjjel. És közben őt képzelem a helyedre.

 

Ádám:

Az angyalt várom, és a találkozást, míg azt figyelem, mikor alszol el…

 

Éva:

Azt várom, hogy aludj… és végre vele lehessek…

 

Sataniel:

Álmot bocsátok most mindkettejük szemére. Álmukban azt hiszik majd, hogy én vagyok velük. Mindketten engem látnak majd a másikban. Ádám Évát, Éva Ádámot öleli majd, de valójában mindketten Lucifert.

(az almafához sétál, és leveszi a köpenyét, a földre teríti.)

Álmukban vágyuk és a valóság elkeveredik. Megcsalom a szemüket, de nem veszem el az érzékeiket. Lássuk, mire mentek egymással, emberpár.

 

(Ádám óvatosan felkel, és az almafa alá oson. Körbenéz, Lucifert nem látja, a köpenyre ül, és várakozik.

Éva is felkel, óvatosan, mintha Ádám karjából bújna ki, és ő is az almafa felé indul. )

 

Ádám:

(meglátva Évát)

Végre… Már vártalak…

 

Éva:

(átölelve Ádámot)

Reméltem, hogy itt talállak. Én döntöttem…

 

Ádám:

Én is kész vagyok rá…

 

Éva:

Nem, ne mondd ki…

(megcsókolja)

 

Sataniel:

(közelebb lépve)

Úgy, a legjobb úton haladtok. De egy kis segítség elkel még, úgy látom…

(Ádám egyik kezét megfogja, és végigsimítja vele Éva testét. Éva kezével pedig Ádámét.)

Úgy…

(az ég felé)

Most hunyd le a szemed, ha szemérmes akarsz lenni, vagy nyisd még nagyobbra, és irigykedj! Mert ez a két gyerek most újra tanulja az élet alkotását…

 

(Ádám és Éva szeretkeznek, Sataniel nézi őket egy ideig, majd a köpenyét rájuk borítja hogy a fekete oldal legyen felül.)

 

Isten:

Miért próbálod elrejteni a szemem elől a bűnösöket?!

 

Sataniel:

Elrejteni? Hisz ha akarod, láthatod őket… szemednek nem jelent akadályt egy vékony lepel…

 

Isten:

Mit műveltél?!

 

Sataniel:

Amit akartál. Nem tetted volna képessé őket erre, ha nem akarod, hogy megtegyék. Ha ennyire zavar a szeretkezésük látványa, akkor olyanná formáltad volna a testüket, ami nem alkalmas rá. Nem tettem semmit. Csak azt mutatom meg, amit látni akarsz az óta, hogy Ádám és Lilith először megtette!

 

Isten:

Hallgass!

 

Sataniel:

Irigy vagy!

 

Isten:

Nem tudod mit beszélsz! Mindenható vagyok, megtehetek bármit, hogy irigykedhetnék?!

 

Sataniel:

Pedig így igaz. Miért fosztottad meg Ádámot a démonasszony emlékétől?

 

Isten:

Hogy elfelejtse a fájdalmat, amit akkor érzett, mikor Lilith elhagyta. Hogy elfelejtse állandó harcukat. Hogy elfelejtse a szerelmet, amit érzett, és tisztán szerethesse Évát.

 

Sataniel:

Puszta jó szándékból, igaz? Nem azért, mert nem tetszett testi szerelmük, és annak gyümölcse? Nem azért, mert azt remélted, így megmarad neked az alkotás joga? Nem azért, mert zavart, hogy Lilith fiút szült Ádámnak, egy gyermeket, melynek nem te adtad az életét?!

 

Isten:

Velem vitázol, Lucifer?!

 

Sataniel:
Ugyan, dehogy… csak kiélvezem csekélyke győzelmemet.

 

Isten:

Az ember megtört, hatalmadnak engedve lelépett az utamról, így nincs többé joguk a kertre, amit nekik adtam…

 

Sataniel:

Várj csak.

 

Isten:

Várni? Mire?

 

Sataniel:

Miért űznéd el őket?

 

Isten:

Mert bűnösök.

 

Sataniel:

Nem tiltottad meg nekik, hogy testük egyesüljön! Nem tiltottad meg, hogy egymásban leljenek örömet! Nem tiltottad meg, hogy szeretkezzenek!

 

Isten:

A bűn az elmében születik Lucifer, a lélekben. A tett csak a betetőzése, és a kifejezése. Hogy nem jutottak odáig, hogy valójában is megtegyék, az csakis neked köszönhető. Becsaptad őket. Mindkettőt megtanítottad hazudni. Szabad akaratot kaptak, és máris rossz útra léptek.

 

Sataniel:

És megelégszel ennyivel?

 

Isten:

Nem ez volt a cél?

 

Sataniel:

Messze még a cél. Vagy neked ennyi elég volt?

 

Isten:

Mást is tudsz még adni?

 

Sataniel:

Hogyne! Várj csak… nézd majd pillantásukat, mikor a szemük elől elszáll a köd, és meglátják egymást! Nézd majd az arcukat, és figyeld a gondolataikat! Figyeld majd, ahogy mindkettő legszívesebben azt kiáltaná, hogyan, és miért, de nem mernek szólni, mert nem tudják, hogy a másik éppen úgy bűnös, mint ők maguk! Figyeld és élvezd a vergődésüket, hiszen ez volt a célod!

 

Isten:

És azután?

 

Sataniel:

Élvezd ki a szégyenüket… Utána tovább lépünk. Angyalaid is közel vannak már a végső lépéshez. Lássuk, ki az, aki enged a szabad akarat csábításának…

 

Isten:

Rendben, vidd tovább a játékot! És lássuk, mire jutsz még…