Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az első bűn -2

2008.05.28

Második szín

Az Éden.

Középen két almafa, jobbra tó, balra

Éva érkezik, kezében fonott tálka, és a tó partjára ül.

 

Éva:

Én boldog asszony… Nem is teremtettem másért, csak hogy szívem minden örömével téged szolgáljalak én Két uram. Istenemet, és férjemet. Boldogságom e két forrása ki nem merülhet soha. Nem apad el, ahogy a forrás vize, és örök, mint az élet.

Megteremtetted e csodás világot, mi többet adhatnál még nekünk? A napot, a holdat… Az éjjel millió ragyogó csillagát, melyek finoman hintik áldásodat a világra, és mosolyogva nézik szerelmünket. Virágot, szivárványt, daloló madarat, mely fényes tollával, és kedves hangjával boldogságot lop napjainkba… Tőled kaptuk mindezt…

(kezébe vesz egy almát a tálról)

A gyümölcs ragyogását, és édes ízét…

(beleharap)

A boldogságot. Tőled kaptam… Tőled kaptam a férjem is. Az egyetlent, akiért szívem dobog, azt, akire minden reggel rámosolyoghatok, és akinek ölelése ringat álomba minden éjjel.

(rövid csend, elmereng)

Olykor elnézem, míg mással foglalkozik. Figyelem a mozdulatai, a pillantását. Szomorúságot látok a szemében, amikor azt hiszi, nem veszem észre. Elfeledi, mikor rám néz. Elfeledi… vagy elfedi. Mégis látom, nyughatatlan, keres valamit. Minden csepp vízben, amit az ajkához emel… Minden csillagban, amire feltekint. Minden madárdalban, amit oly figyelmesen vár… keres valamit. Talán ő maga sem tudja, mi az, de hiszi, megérzi majd, ha rálelt.

(madártollakat vesz el a tálkáról, és a hajába fonja őket)

Olykor azt hiszem, boldog velem, és megtalál bennem mindent, amire vágyik. Szeme ragyogva tekint rám, és magához szorít, mint aki sosem engedne el. De aztán elfordul, és tekintete ismét a távolt fürkészi. Talán téged keres, Uram? Hangod egyre ritkábban szól hozzánk, és arcod nem láttuk még soha. Téged hiányol, úgy hiszem, azt a szeretetet, amivel elhalmoztad régen, és amelyről annyit mesél. Énelőttem… És ilyenkor úgy hiszem, azt gondolja, azért adtál neki, hogy ne vegye észre hiányod. Félek, meggyűlöl majd emiatt, és eltaszít magától, hogy visszakapjon téged, Uram…

Furcsa érzés ez a félelem, nem hasonlít semmihez. Tudat, mely a biztos pusztulást hozza. Bizonyosság, hogy ha elveszítem, elvész az ok, és a cél, amire teremtettél engem. Miért adtál minket egymásnak, ha most elszakítasz tőle, és egyedül maradunk? Vagy újabb próbája csak a hitünknek? Az ő hitének? Az enyémnek?

Teremtőm, Uram, hisz mindent tudsz, azt is, amit nem mond ki a szánk… Szeretetünk irántad mit sem halványul, és együtt erősebbek vagyunk, többet tehetünk, és boldogságunkban téged is jobban szerethetünk, mint magányunkban!

(a víztükörbe pillant, és hosszasan nézi magát, megérinti a tükörképét)

Boldog asszony. Istenének szeretete adta életét, és otthonát, férjének szerelme pedig a boldogságát. Boldog kell légy Éva, hisz ez az, amiért teremtettek. Én boldog asszony…

 

Ádám:

(balról be, nem zavarja meg Évát, egy ideig áll, és nézi)

Gyönyörű. Minden teremtményed közül a legtökéletesebb. Olykor még megérinteni is félek, nehogy összetörjem, vagy sáros kezemmel bemocskoljam fehér bőrét.  Mióta velem van, érzem, teljes vagyok…

(elgondolkodva)

De olykor furcsa érzés tör rám. Mintha elveszítettem volna már egyszer, és mintha tudnám, elveszítem majd újra. Üres lenne már a világ egyedül. De az én Uram nem hagyja, hogy ilyesmi történjék. Hisz azért adta őt nekem, hogy együtt uralkodjunk a világon. Méltó párommá teremtette, a legszebbnek minden alkotása közül. Miért félek akkor mégis, hogy elvész? A harmat is felszárad a nap melegétől. Hiába csodálom reggelente, ahogy csillog rajta a fény. A kék tollú madár, melynek énekét oly szívesen hallgatom, tovaröppen, mikor a leginkább kívánnám dalát. A nap fénye elhalványul… és a Hold veszi át helyét, hogy mire megszoknám, eltűnjön ő is, és mindez kezdődik elölről. De Éva örök marad… Így kell legyen.

 

Éva:

(megfordul, észreveszi Ádámot)

Ádám, kedvesem!

(odaszalad, és átöleli)

Visszatértél?!

 

Ádám:

(zavartan)

Vissza.

 

Éva:

Oly hosszú volt míg egyedül voltam.

 

Ádám:

Hisz csak reggel mentem el.

 

Éva:

Soknak tűnt… Nem szeretek nélküled lenni.

(Csend)

Gyere, szedtem neked gyümölcsöt, egyél…

(A tálért szalad é visszatér vele)

 

Ádám:

(a földre ülve)

A tengerben ezüstösen cikáznak a halak. A hullámok hátán fehérré válik a víz, és megemelkedik, mielőtt elérné a partot. De akkor elvész. Eltűnik a semmiben.

 

Éva:

Édes gyümölcsöket szedtem neked. Közben a madarakkal beszélgettem. Kérdeztem, láttak-e utadon.

 

Ádám:

Egyszer elviszlek magammal. Talán élhetnénk ott is. A tenger nem olyan, mint a tó. Hatalmas, és végtelen, nem látni a végét. Nem tudom, van-e vége egyáltalán.

 

Éva:

Bele is léptél a vizébe?

 

Ádám:

Nem.

Éva:

Miért nem?

 

Ádám:

Nem mentem olyan közel. Ne kérdezgess, hagyj ennem!

(A gyümölcsbe harap)

 

Éva:

(nézi Ádámot)

Gyakran mész a tengerhez. Jobban szeretsz ott lenni?

 

Ádám:

Nem. Nem tudom. Szeretem.

(csend, Évát nézi)

Mit csináltál?

 

Éva:

Csak amit máskor is. Beszélgettem az állatokkal. A kígyó…

 

Ádám:

Nem… én erre gondoltam.

(megérinti a madártollakat)

 

Éva:

A madár, amit annyira szeretsz, hullajtotta el őket. Mindig csodáltad színes tollait, és csodás énekét. Mindig örömmel hallgatod. Megtanította nekem a dalát!

(dúdolni kezd)

 

Ádám:

(magában)

Az a dal… a fülemben hallom akkor is, ha nem szól. Együtt a tenger zúgásával. És olyankor olyan, mintha álmot látnék. Téged… de másként.

(Évához)

Hagyd abba!

 

Éva:

Nem tetszik? Talán nem jól énekeltem? Holnap megkérem, tanítson tovább… azt az örömet akarom látni a szemedben, amit akkor, mikor ő énekel.

 

Ádám:

Nem kell!

 

Éva:

(halkan)

De hát mit tehetnék akkor?

 

Ádám:

(megfogja Éva vállát)

Nézz rám. Nézz a szemembe. Látnod kell, hogy te vagy az egyetlen boldogságom. Szeretlek Éva, majdnem oly nagyon, mint magát az istent…

Éva:

Halkan, halkan mondj ilyesmit… szívem meghallja akkor is, és nem kell, hogy az Ő fülét megsértsd vele!

 

Ádám:

Hát nem ezért adott minket egymásnak? Hogy őutána egymást szeressük a legjobban? Hogy támaszom légy, és én a te oltalmazód, hogy együtt uralkodjunk a világon, melyet teremtett? Boldog lesz, ha látja szerelmünk…

(megcsókolja)

 

Sataniel:

(előlépve az egyik fa mögül, köpenyének felső oldala ismét fehér)

A boldogságból csak pillanatok jutnak nektek. Gyermeki örömötök már akkor elveszett, mikor Ádámot elhagyta első asszonya. Te nem emlékszel Lilithre, de mégis itt kísért, látom szellemét. A madár, melynek énekét együtt hallgattátok, a tengerpart, ahol együtt éltetek… Isten elirigyelte tőletek a boldogságot, amit maga nem ismert. Mikor először fogtad a karodba, és először szeretkeztetek… emlékszem a tekintetre, amivel benneteket figyelt. A lélek ura, aki nem ismerhette a test gyönyörét, és rajtatok keresztül szembesült csupán vele, mi az, ami neki nem adatott meg. Dühe olyan tüzet szított lelkében, mely talán az óta sem csillapult.

Az arcotok… az örömötök, elégedettségetek képe az óta is kísérti. Megfosztott a démoni nőtől, és belőled teremtett egy újat. A csodás, gyönyörű Éva… Nem emlékszel Lilithre. Nem emlékszel a heves lángolásra, a harcias tűzre a szemében, a szeretkezéseitekre, mely megrázta a mennyet, és a földet… és megpecsételte sorsotok. Ő visszaküldte a démont övéihez, de fiad lassan jussát követeli. Legalább lesz kivel játszadozzon Mihael… Te pedig… elfeledted régi asszonyoddal régi bűnöd is. Éva gyönyörű ártatlansága nem hat most a testedre. Csupán szíved érzi még a szerelmet, mely asszonyodat illeti. De nem marad így soká. A vágy a teljességre olyan erősen kínoz benneteket, hogy megöli boldogságotok. De Ő elvette tőletek ezt az örömet. Majd visszakapjátok tőlem…

 

Éva:

Mikor így nézel rám, nem számít se múlt se jövő. Ne engedj el soha, szerelmem…

 

Ádám:

Nem engedlek. Átölellek. De te se hagyj el soha engem.

 

Éva:

Soha téged… (megcsókolja)

 

Isten (hangja):

Ádám!

 

Ádám:

(megremegve magához szorítja Évát)

Itt vagyok uram!

 

Isten (hangja):

Éva!

 

Éva:

Itt vagyok Uram!

 

Isten (hangja):

Elégedett vagyok veletek! A paradicsom, mit rátok bíztam, virágzik. Fái bőségesen termik gyümölcsüket, az állatok boldogan, és békében élnek. És ti, ti is boldogok vagytok?

 

Éva:

Boldogok, Uram!

 

Ádám:

Hogy is lehetnénk mások, mint boldogok, hisz jóságodban mindennel elláttál minket.

 

Éva:

És egymásnak adtál minket, Uram, legnagyobb boldogságunkra.

 

Isten (hangja):

Eddig mindig figyeltetek szavamra, legyen ez így most is! Ádám, Éva! E két fa gyümölcse mostantól tilos számotokra! Ne ízlelhetitek! Kertemnek épp elég fája van, ha gyümölcsére vágynátok. Ehhez a kettőhöz nem nyúlhattok! Értettétek szavam?!

 

Ádám:

Parancsod szent. És boldogságunkért nem nagy ár, szavaidnak engedelmeskedni. Értettük szavad, és nem nyúlunk e két fához.

 

Éva:

(a két almafát nézve)

Nem nyúlunk hozzájuk, Uram!

 

Sataniel:

(az ég felé)

Miféle játékot űzöl? Nekem adtad a földet, és az emberpárt, most pedig megnehezíted a játékom? Játékszernek tekintesz engem is? (nevet) Csak vigyázz, még a végén meglepetést okozok…

 

Mihael:

(megjelenve, de csak Satanielnek)

Az úr mondá, bírd rá az embert, hogy vétkezzen, és szavam ellen cselekedjék, ezzel bizonyítsd, igazad… Mi a gond, Fényhozó?! Talán nem tetszenek az Ő szabályai?

 

Sataniel:

Mihael, miért is várnám, hogy átlásd az ő nagyszerű terveit… nem látsz tovább az orrodnál, lángpallosod fénye elvakítja szemed. Csak azt várod, mikor lesz végre valaki, akire lesújthatsz az ő nevében…

 

Mihael:

Tévedsz Sataniel! Már megtörtént. Ne feledd, hogy én álltam mögötted, mikor kiűzött a paradicsomból! És én vagyok, ki előtted áll majd, ha megpróbálsz visszacsúszni oda… Véged van, Bukott Angyal… nem vagy már méltó a nevedre! Fényed kifakult, elhalványult, és végleg odaveszett. Senki lettél. Dühe megmutatta nekünk a helyes utat! Dicsőség hát, a Mennyek urának!

Sataniel:

Dicsőség néki… És dicsőség az ő angyalainak! Dicsőség Mihaelnek, ki lángoló kardjával elűzte a bűnöst! Dicsérjétek a nevét, ki megvédi a mennyek kapuját! Dicsőség a Seregek vezérének!

 

Mihael:

Gúnyolódsz Lucifer? Így siratod, amit vesztettél? Egykor te voltál az Ő első angyala. Seregeinek vezére. Te voltál az, amit legelőször megteremtett, mindannyiunk előtt…

 

Sataniel:

(magában)

Olyan egyszerre önmagával, hogy nem is külön tőle…

 

Mihael:

És most mi vagy? Elbuktál. Önhittséged, gőgöd, vágyaid bűnre csábítottak, és te engedtél nekik… Elvesztetted önmagad, Sataniel. Elvesztetted tisztaságod, a fényed. Nem vagy már első, vagy akárhányadik a sorban. Száműzött vagy, kevesebb bármely teremtményénél. Kegye már nem terjed ki rád, azt sem venné észre, ha megszűnne a léted… Elhagytad őt, Lucifer, ő pedig elhagyott téged. Elfelejtett… senki vagy.

 

Sataniel:

Tűnj innen Mihael… Takarodj vissza a talpa alá. Nincs keresnivalód itt, ezt a helyet nekem adta, itt én vagyok az, aki irányít. A paradicsom még létezik, és még beteheted a lábad, de a Föld immár az én felségterületem… Jól vigyázz, mikor, és miért jössz ide… Menj vissza Mihael, és csússz ismét előtte a porban!

(magában)

Élvezd csak, a játékot, mi elkezdődött. Ez még csak az első felvonás, és messze még a zárótétel. Angyalaid máris meginognak, most hogy tudják, dönthetnek sorsukról. Nyisd ki hát a szemed, és figyelj… élvezni fogod, ígérem…

 

Éva:

Miért tiltja meg az Úr, hogy épp e két fáról együnk?

 

Ádám:

Nem tudom, de minden szavának oka van, minden döntésének célja. Nem kell tudnunk, csupán engedelmeskednünk.

 

Éva:

(fejét Ádám ölébe hajtva)

Mesélj nekem Ádám… mesélj arról az időről, mikor még nem voltam neked.

 

Ádám:

(Éva fejét simogatva)

Nem létezett olyan idő. Míg meg nem alkotott is, addig is itt éltél bennem. És ő tudta jól. Csak formát adott neked, és életet, hogy teljessé legyek. Hálám ezért zengem neki minden nap, és ezért nem szeghetem meg soha parancsait. Szeretem őt, mert engedi, hogy szeresselek, és talán nélküled nem is tudnám, mit jelent ez a szó valójában…

 

Éva:

Úgy hálám felé száll újra, és újra, és szavának szentségét nem kétlem egy pillanatig sem.

Sataniel:

(megjelenik az emberpár előtt)

Ne rettenjetek az Úr angyalától!

 

Éva:

(meglepetten)

Egy angyalt küldött hozzánk…

 

Ádám:

(felemelkedve)

Az Úr angyala… Szólj, miért küldött? Vészt hozol, vagy örömhírt?

 

Sataniel:

(közelebb lép)

Lucifer vagyok, a Fényhozó! Az Ő első angyala, a teremtés kezdete óta. Azért jöttem, hogy tanítsalak, ember. Hogy általam jobban szolgálhasd Őt.

 

Ádám:

Dicsőség az Úrnak…

 

Éva:

Az Úr első angyala… Hozzánk küldte Ádám… hogy minket tanítson. Nézd… nem rejti el az arcát…

 

Ádám:

Eddig csupán a szeráfok jártak köztünk. De ők mindig szárnyaikba burkolóztak, és eltakarták arcukat. Sosem láttuk még angyal arcát.

 

Sataniel:

Sokáig maradok veletek. Megszokjátok majd az arcom látványát, és megszokjátok a jelenlétemet is. Sokat kell még tanulnod ember, de van rá időd. Tanulnod kell, hogy teljessé tehesd uralmad a föld felett.

 

Ádám:

Akkor taníts minket Lucifer!

 

Éva:

Mesélj nekünk fényhozó! Mesélj az Úrról! Mesélj a mennyről! Mesélj az angyalokról! Mondd el, milyen az élet a paradicsomon kívül. Hogy milyen ő! Mesélje le mindent!

 

Sataniel:

Úgy lesz… mesélek nektek. Az Úrról, és az angyalokról. A legjobbtól kérditek. Én vagyok az Első. Én vagyok az, aki először született. Én vagyok, aki végig vele volt a teremtés hajnalán. Előbb léteztem, mint a nap, vagy a föld, előbb, mint a fény, és a sötét. Mindent elmesélhetek. De csak lassan, elmétek még tiszta, és vágyik a tudásra… de nem szabad egyszerre túl sokat. Jöjjetek hát… mesélek Őróla!