Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


És az eső hullik tovább...

2014.12.06

A vörös esővel kezdődött.
Először azt hitték, vér. Ragacsos volt, és undorító, mindent összefogott, átfestett mindent. Undok, jellegzetes szaga a rothadást idézte, és lassan elborította a világot.
A tudósok nem tudták megmondani, pontosan mi is ez, és mi történt. A vörösség ismertetlen anyagtól származott, amiről nem tudtak semmit, sosem találkoztak még vele korábban. Persze azonnal teóriák születtek, kormányokat, nagy cégeket, vagy más világok lényeit vádolták…mások istenítéletnek vélték.
A vizek vérré váltak.
Persze valójában nem történt meg, de a hosszas esőzés, a mindenhová beszivárgó vörös anyag átfestette a vizeket. Először persze eloszlott… lassan azonban több lett a szenny, mint a tisztaság.

Ezután eluralkodott a pánik.
A félelem, és az önzés elvette az emberek eszét.
Míg a tudósok igyekeztek a vörös anyagot kiszűrni, felkérték a lakosságot, hogy csak palackozott vizet fogyasszanak. Ekkor még nem tudták biztosan, csak sejtették, hogy az ismeretlen vegyület különlegességén, és idegenségén túl nem tesz jót az embereknek. Hamarabb rájöttek, de a pánik elkerülése végett titkolni próbálták, hogy betegséget okoz. De ahogy lenni szokott, az információ kiszivárgott.
A boltokat elözönlötték az emberek, és képesek voltak egy fél literes palackért vasrúddal szétverni egymás fejét. A betörések, lövöldözések, tolvajlás, és gyilkosságok mindennapossá váltak. Káosz, és anarchia söpört végig a világon.
 

A járvány sem váratott magára sokáig.
Egy idő után sokan nem jutottak már tiszta vízhez. A szomjúság legyőzte a józan észt, és reménykedve a pletykák, és a meg nem erősített hírek téves voltában, mindent kockáztattak a túlélésért. A vörös anyag ekkorra már elszínezte az emberek bőrét-haját is, ha túl sok időt töltöttek az esőn, és ha nem a szájukon, akkor a bőrükön keresztül jutott a szervezetükbe. A „víz” állt az utcákon, beszivárgott a házakba a falakon át, nem volt olyan, aki így-vagy úgy ne érintkezett volna vele.
Többen vallási révületbe estek, hatalmas tömegek álltak össze imádkozni, az apokalipszis lovasait vélték az események mögött látni, és imádkoztak, hogy a világ vége, az utolsó, legvégső ítélet elmaradjon. Istenhez könyörögtek, felelőtlen ígéreteket tettek, mások hamis erőkhöz fordultak segítségért. De a helyzet csak rosszabb, és rosszabb lett.
Hamarosan a járvány láthatóvá, és kézzel foghatóvá vált, a tudósok még reménykedtek, hogy megtalálják az ellenszert, de az emberek egyre inkább elkeseredtek. Láz, vér, és kínzó fájdalom. Azok, akik az elsők közt lettek betegek, hamar elhullottak, akik feláldoztak másokat, jóval tovább bírták. Először azok haltak meg, akik másokra is gondoltak, akik segíteni akartak, akik nem önmagukért, hanem a világért, az emberiségért, a szeretteikért harcoltak. Áldozatuk jutalma  mindössze a gyorsabb halál volt.  Igen…

Elérkezett a halál ideje.
A kasza le, és lecsapott, sosem volt még ehhez fogható, kegyetlen aratás. Az emberek összeestek, és ott maradtak, ahol meghaltak, az utcán, a házak előtt, az ágyukban.
Nem volt már ép ember, nem volt, aki ápolja a betegeket, aki élelmet, vagy áramot állítson elő. Lassan már csak egy-egy haldokló maradt, hogy az ablaknál kuporogva, a fájdalom vonta ködön át bámuljon kifelé, remélve valamit, egy mozduló alakot, egy segítő kezet, bármit, ami enyhíthetné szenvedését, vagy véget vethetne neki…

A vörös eső pedig hullik tovább…

Régen képes voltam rá, hogy észrevegyem a jót.
Ahogy az anya megsimogatja gyermeke fejét, ahogy elkapja, mielőtt elesne, ahogy az apák erős keze a levegőbe dobja, majd biztonsággal elkapja a bizalommal kacagó apróságot. Láttam, ahogy idős párok, egymás kezét fogva sétáltak az őszülő fák alatt, vagy ahogy a fiatalok első, remegő csókjukat váltották.
Hallottam a karácsonyi dalokat, az altatókat, amiket a kicsik fülébe dúdoltak, és az esti meséket, amit a nagyobb testvér suttog a kicsinek a takaró alatt, hogy félelem nélkül elaludhasson.
Figyeltem, ahogy a művészek alkottak, ahogy festmények születtek vonalról vonalra, vagy operák hangról hangra.
Aztán valami megváltozott.
Nem egy pillanat alatt, nem egyetlen dolog hatására, nem varázsütésre… lassan. Kínzóan. Beleette magát a tudatomba, megfertőzte a lelkemet, és akár egy parazita, lassan átvette fölöttem az uralmat.
Már egészen mást láttam… Láttam, ahogy az anyák karjuknál fogva rángatják gyerekeiket, és szidalmakat szórnak rájuk csupán azért, mert megszólalnak. Láttam, ahogy apák a munkából hazatérve családjukon töltik ki egész nap felgyülemlett dühüket. Láttam, ahogy kicsik rettegve bújnak a sarokba, és álomba sírják magukat, míg idősebb testvérük késsel hadonászó szüleik közé áll, hogy le ne szúrják egymást részeg hevületükben. Láttam, ahogy szomszédok esnek egymásnak, és elégedetten figyelik, ahogy a megmérgezett kutyát temetik ellenfeleik, a kicsik sírása mit sem számított. Láttam, ahogy felnőtt, erős emberek gyermekeket ütnek, hiába könyörögnek sikoltva, hogy ne bántsák őket, láttam, ahogy férfiak asszonyokat rugdosnak, hogy elvetéljenek, ahogy eszement nők megfojtják éppen megszületett magzataikat…  Láttam, ahogy a katonák elveszítik végtagjaikat a háborúkban, láttam, ahogy orvosok hagyják meghalni a betegeiket, mert nem tudnak fizetni.
Láttam erőszaktevőket, és áldozataikat, láttam vigyorgó sorozatgyilkosokat, akik áldozataik, és hozzátartozóik fájdalmában sütkéreztek.
Végigsétáltam az utcán.
Az egyik házból kiabálás szűrődött ki, mindennapos veszekedés. A másik ház előtt egy öt év forma kisfiú ült kisírt szemmel a lépcsőn. Egy idős asszony sírt, miközben telefonon kérte a lányát, látogassák meg az ünnepek alatt, hogy ne kelljen egyedül maradnia ismét. A sarkon egy koldus nyújtogatta remegő kezét, a másikkal összefogta nyakánál kopott, lyukas kabátját. Egy fogyatékos fiatalember pénzt adott neki, mire két részeg belekötött.  Összetörték az üres üveget, és fenyegetően közeledtek. A fiú nem értett semmit a helyzetből. Csak könyörögve nézett rájuk, és azt ismételgette „jó leszek… ne bánts!”

Nem bírtam tovább.

A világ beteg volt. Fekélyes sebektől rothadt. Bűzlött.
Sokáig azt hittem, múló dolog, egy futó kór, amit kiheverve minden olyan lehet, mint régen. Hogy a világ meggyógyítja önmagát, és ismét minden szép lesz. A nap kisüt, és új levelek sarjadnak. De a fák is betegek. A férgek, amik belerágták magukat megszakították az életet adó körforgást. Már nem jutott új táplálék a levelekhez. A fa elszáradt. A világ haldoklott….
És én tudtam, hogy hosszú szenvedés vár még rá. Hogy a kínzó vergődés felemészti. Hogy milliók szenvedése kell még a végső kárhozathoz.
Úgy éreztem, ha meg kell halni, jobb a gyors halál. Nem ezredekig tartó kegyetlenkedés, hanem olyasmi, ami véget vet mindennek. Gyorsan.
Így végül döntöttem. Meghalok.
És ahogy a pengék átmetszették a bőrömet, ahogy a vérem kicsordult, hullani kezdett a vörös eső.
Minden, ami életet ad, el is veheti azt. A vérem megmérgezte a vizeket. És az emberiség maga hívta létre végzetét. A vér, az élet most valódi halállá vált. Az én dolgom volt szeretni és óvni őket. De elvesztettem a képességemet erre. Nem tehettem már semmi mást értük, mint megkönnyítettem a véget, felgyorsítottam, hogy kevesebb fájdalommal járjon. És én ezt tettem.
Az emberek meghaltak, a földet elborította a vörös véreső. Lassan én is kiszenvedek. Nincs is miért életben maradni. Elveszett minden. 
Még néhány nap… hét… esetleg hónap, és vége lesz mindennek…
Addig pedig az eső hullik tovább…

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.