Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A mesélő

2014.12.06

A mesemondó

 

- Mondj egy mesét! – kérlelte a Nő.
- Igen, egy mesét!- csatlakozott azonnal lelkesen a Férfi.
A harmadik alak fáradtan elmosolyodott.
- Megint? – kérdezte jóindulatú fejcsóválással, és különlegesen szép arcán nem volt helye semmiféle rosszallásnak.
- Kérlek – nézett rá esdeklőn a Nő, mandulavágású, barna szemei könyörgőn kapaszkodtak a hűvös, nyugodt, jégszínű pillantásba.
- Jól van - állt rá végül. – De csak egy rövidet.
A két alak mellé telepedett. Állva is jóval magasabb volt náluk, de így, hogy leültek mellé, úgy magasodott föléjük, mint valami végzetes döntnök. Mint aki úr élet és halál felett. Vagy ennél is fontosabb… úr a mesék felett.
- A háborúról mesélj!- kérte a Férfi, és szemében lázas izgalom csillant. – Hadakról, harcokról, gladiátorokról, és páncélos lovagokról!
- Ne! – nézett rá rémülten a Nő – Inkább szerelemről, családról, és ünnepekről!
Az álló alak szeretetteljesen nézett rájuk. Arcuk finom volt, alakjuk kicsi, és törékeny. Mintha csak játék babák lettek volna, melyet egy mester gondos, finom keze készített, aprólékos, pontos munkával, és rengeteg szeretettel.
- Most valami másról mesélek, nem az emberiséről – mondta ellentmondást nem tűrően, de hangja lágy volt, és megnyugtató. – A kezdetekről. Ami jóval a születések előttről való, akkorról, amikor nem volt még semmi. A Teremtés előttről.
A két alak lélegzet visszafojtva hallgatta a szinte hipnotikus hangot.
- Akkoriban nem volt semmi, csakis Isten maga. Nem létezett más, csupán Ő lebegett a Végtelenben. Rendkívül unalmas lehetett, így párezer év magány után egyszer csak remek ötlete támadt. Életre hívott egy Angyalt.
Gyöngyház-szín sápadt bőrén megcsillant a lemenő nap vöröses fénye, tekintete valahová messze, a látóhatár szélére tévedt, és pillantása megült a horizonton, a távoli tengereket szegélyező hegyeken. Egy csapat madár húzott el a színek pompáztatta égen, de már csupán sötét kontúrjuk látszott, semmi több.
Szerette az efféle pillanatok hangulatát. Belevésődtek elméjébe, megtöltve lelkét a nyugodtsággal, és az eleve elrendelt lét tökéletességének érzetével.
- A Első, nevezzük így, létre eszmélt. Nem tudott még semmit magáról, vagy arról, miben különbözik eddigi létezésétől az, ami ezután következik. Csupán érezte a változást anélkül, hogy megfogalmazhatta volna. „Ébredj!” Hallotta elméjében a hangot…
- Milyen hang volt az? – kérdezte a Férfi, és napbarnított bőre alatt megfeszültek az izmok, ahogy izgalmában közelebb hajolt.
- Az Úr hangja…- suttogta a Nő.
- Igen – felelte a Mesemondó – de nem olyan, ahogy ti ismeritek. Olyan volt, ahogy Ő, az Első ismerte, ahogy mindig is benne élt.
Alkonyi szél kapott ezüstös fürtjeibe, majd játékosan végigsimított mindhármuk arcán. Mintha csak a szellő is a történetet kívánná hallgatni, körülöttük játszadozott egy ideig.
- Az Úr akkor így szólt. „Te vagy az a részem, mely tele van kalandvággyal, fantáziával, kreativitással. Azért keltettek életre, hogy inspirálj, és szórakoztass!” Az Első lassan eszmélt, és tudatára ébredt mindannak, amit az Úr szavai sugalltak.
A nap alábukott a tenger mögött, és bár sugarai még halovány zöld árnyakat festettek az égre, a keleti horizonton lassanként megérkezett a sötét.
- Hosszan, nagyon hosszan voltak csak ők ketten. Beszélgettek, meséket, terveket szőttek, végül nekiláttak a Teremtésnek.
És mesélt. Hosszan, míg végül az ég teljesen elsötétedett felettük, és a csillagok, olybá tűntek, mintha ezüstös porral hintette volna be egy sietős kéz a sötét kárpitot. Halk hangjaival édes háttérzajt adott az éj, mintha maga az angyalok kórusa kísérné a történetet.
A Mesemondó pedig folytatta történetét, és mesélt a Teremtésről, az Univerzumról, távoli világok csillagairól, mesélt az Angyalokról és feladataikról, mesélt arról, hogyan teremtették az állatokat és a növényeket, végül az Édenről, és az emberpárról.
Nem mesélt viszont arról, amikor az Úr végül megunta a teremtést, nem mesélt arról, mennyi terv ment ezzel semmibe, és nem mesélt arról sem, amikor már nem lelt örömöt többé az egészben.
- Az angyalok mindent tudnak? – kérdezte a Nő áhítattal, és meggyszín ajkai kissé nyitva maradtak az izgatottságtól.
- Rengeteget tudnak.
- Bárcsak mi is annyi mindent tudnánk…
- Nem… - rázta a fejét csendesen a Mesélő. – A tudás megöli az ártatlanságot.
Nem hazudott, minden szó, amit kimondott tökéletesen egyezett azzal, amit érzett. A tudás, egy határon túl olyasmit szül, ami nem vezet jóra. Annyi minden van, amit nem érdemes tudni, és ismerni. Az utolsó sóhaj fájdalmát, a katonák fájdalmas hörgését a lövészárkokban, a gyermekét vesztett anya sírását, a rettegés halk kiáltásait. Nem kell ismerni az önzést, a kegyetlenséget, a csalást, és a megcsalatást, a hazugságokat, és az ámítást, az önvádat, vagy a kárörömet… és megannyi rossz dolgot, érzést, tettet elrejtett volna ez elől a két gyermek elől, ha teheti, megannyi mérget, mely a tisztaságukat veszélyezteti, és beszennyezi.
- Pihenjetek, gyermekeim – mondta szeretettel, és a másik kettő engedelmesen lehajtotta a fejét.
Elbúcsúzott.
Jégszínű szemeiben egyszerre tükröződött féltő aggodalom, bánat, és remény. Milyen nehéz is tudni.
Tudni, hogy fel kell nőniük, és meg kell tapasztalniuk mind a keserűséget, mit a sors még rájuk mér. Rájuk… és mindenkire.
Lassan tűnt el az éjszakában.
A két fekvő alak a történet hatása alatt hallgatta szívük heves dobogását.
- Én is sok mindent akarok tudni. – suttogta a Férfi.
- Én pedig olyan akarok lenni, mint az angyalok.
Egy ideig hallgattak. Vérük zubogott, arcuk kipirult, és a másik tekintetében keresték a jóváhagyást, az egyetértést. Végül a Nő felült.
- Ott a Fa. Ádám, én megkóstolom a tudás almáját!

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.