Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A hintaló álma

2014.12.26

A hintaló álma

Árván állt a koromsötétben,
Csak egy könnycsepp csillogott üvegszemében”

Pierrot: A hintaló álma

 

Bent sötét volt, de odakint az utcalámpák fénye ezer szikrát vetett a frissen hullott havon.
Az elmúlt napok hervadó reménye mára végleg semmivé foszlott. Még világos volt, amikor az utolsó vevő után bezárták a boltot. Nem volt miért nyitva maradni tovább, hisz jóformán minden elfogyott.
Játékbolt karácsony előtt… Elvittek mindent. A kisvonatokat, és a kézzel festett, faragott autókat, a porcelán–, és rongybabákat, a marionetteket, és a hógömböket, a puha macikat, és a zenélő ékszertartókat. Mindent.
Egyedül maradt.
Most pedig csendesen bámult ki a sötétből az utcácskában csillogó, frissen hulló hóra.
Furcsa szorongást érzett a szíve táján, de nem törődött vele. Hálás volt... Hálás, amiért előhozták a raktárból, ahol oly hosszú éveket töltött porosodva, elfeledetten. Letörölgették, és a boltba hozták. Ahogy minden más játékot, mely évek óta félretéve, reményvesztetten várt. De most eljött az ő idejük. Az egész raktárt, minden régi holmit előrehoztak karácsony előtt.
Még őt is, bár tudta, felesleges. Hisz az újabb hintalovak annyival szebbek voltak! Sörényük igazi volt, nem csak faragott, a gyerekek simogathatták, és fésülgethették. Arannyal, és különleges színekkel festették meg őket, és nyereg is volt rajtuk! Egy ilyen csodás, pompás paripa mellett, ugyan kinek kellett volna pont ő?! Festése fakó volt, itt–ott megkopott, és díszek helyett sokkal inkább a vonásokra fektette a hangsúlyt faragója. Egyedi volt, de közel sem olyan szép, mint újabb társai. Megöregedett De csupán a teste kopott el, szívében éppen úgy élt még a tűz, mint aznap, amikor elkészült. Ha lehunyta a szemét, tisztán emlékezett a mesterre, aki készítette, a szeretetre, amellyel csiszolta, festette, és simogatta, és a szavakra, a csodás mesékre, melyeket közben suttogott.
– Egyszer eljön a perc, amikor valaki rádmutat majd, és azt mondja, „ezt akarom!”. És akkor egy nagyon boldog gyermek legkedvesebb barátja leszel. Téged keres majd a tekintete, amikor reggel kinyitja a szemét, és neked suttog „jóéjszakát”, mielőtt álomba merül. És nem csak akkor lesztek együtt, óh, nem! Álmában valódi lóvá változva átröpíted őt erdőn, mezőn, akár még a tengerek felett is, hogy együtt éljetek át minden kalandot!
Szíve reszketett az örömtől, amit a szavak sugalltak, és alig várta már, hogy a boltba kerüljön. Tudta, ha mindez valóra válik, senki nem lehet boldogabb nála.
De nem így történt.
Az öreg mester meghalt, és ő, jó néhány társával egy poros raktárba került. Az ifjú, aki átvette az üzletet, nem hitt a régi játékokban, és bár gyermekként még ő is ilyenekkel játszott, sokkal többre becsülte azokat a díszes, új darabokat, amiket drágábban lehetett eladni. A babák arca, és ruhája már egyforma volt, de úgy tűnt, ez senkit nem zavar. Lassan a mestereket sem érdekelte már, hogy lelket adjanak mindegyiküknek, csak az, hogy minél gyorsabban, minél több készüljön el a játékokból.
Lassan ő is lemondott hát álmairól, és csak az ablakot figyelte, ahogy a fény, és a sötét váltotta egymást. Kezdte megérteni, hogy megálmodott élete, a boldogság, amire úgy várt, és amit úgy adott volna, nem jön el soha. Hosszú évek után döbbent rá, és ekkor értette meg, hogy többé nem barát, mesehős, és paripa, csak egy darab fa, amit széthasítva a kandalló lángjára vetnek majd, ha végleg megunják, hogy a helyet foglalja.
De – gondolta –ha  ez megtörténik, talán még láthatom a szépséges szobákat, és a gyerekeket, mielőtt a testembe kapnak a lángok, és talán, ha szerencsém van, egy gyermek odatartja majd a kezét a tűzhöz, és mosolyogva azt mondja majd, „Milyen jó meleg van!”
Lassanként beletörődött sorsába, míg egy nap kinyílt a raktár ajtaja, és elkezdték előhozni őket. Újra fényt látott, megpucolták, méhviasszal bekenték, és a játékboltba vitték, a többiek közé. Új remény támadt benne, és akárhányszor egy gyerek a boltba lépett, szíve éppen úgy remegett, mint amikor az öreg játékkészítő a fülébe súgta mágikus szavait. Várta, hogy rámutassanak, hogy hozzáérjenek, remegve követte pillantásukat, és reménnyel telten várta választásukat… de a pillantások elsiklottak fölötte, az apró ujjak más felé nyúltak, és a csomagolás mindig másra került, sohasem rá. Szíve, és reménye egyre sorvadt, egyre fogyott.
A polcról egy barna, kéknadrágos, nyakkendős mackó nézett rá, arcán a szomorúra varrott mosollyal.
– Öregek vagyunk, barátom – sóhajtotta, és a hintaló szíve majd meghasadt a szavak igazságának súlyától. Mindketten a raktár lakói voltak, és összekötötték őket elvesztett álmaik. – Miért kellenénk bárkinek, mikor nálunk sokkal szebbek közül válogathatnak?
– Talán egyszer mégiscsak lesz valaki – remegett a hangja, – aki nem a külsőt nézi.
A mackó hosszan, csöndesen nézett le rá. Mindketten tudták, hogy ebben a világban milyen kicsi az esélyük, hogy találjanak egy ilyen embert. De egyikük sem mondhatta ki. Milyen jogon törné össze a másik reményének utolsó szilánkját? És persze vele együtt, a sajátját…
Az utolsó nap élnénk sürgölődése aztán otthont teremtett mindenkinek. Szinte kifosztották a boltocskát, nem is maradt semmi. Csupán ők ketten. A tulajdonos az üvegajtóhoz lépett, és kitette a zárva táblát.
A hintaló lehunyta a szemét, érezte, ahogy egy könnycsepp folyik végig faragott fa arcán. Hát vége. Ők ketten nem kellettek senkinek. Az öregek sorsa nem az álmok beteljesítése.
Mégsem vádolta az életet, nem vádolta az embereket, a tulajdonost, a többi játékot. Csendben elfogadta a sorsát, tudva, hamarosan új játékok tucatja érkezik majd, és újra tele lesz a bolt. De Ő akkor már nem lesz köztük. Visszakerül a raktár legtávolabbi sarkába, és csak az ablakon át figyelheti, ahogy a fény és a sötét váltja egymást… míg…
Odakint lassan sötétedett, és a hulló hó szikrázva ragyogott mindenütt.
– De legalább láttam a világ szebbik oldalából is egy kicsit. Vajon ennyire szép lehet a tavasz, és a nyár is?
Odakint egy árus sült gesztenyét kínálgatott, és karácsonyi dalokat éneklő boldog emberek vonultak el az ablak alatt. Az aranyszínű csengettyű hangjától kísérten kinyílt a bolt ajtaja, és egy idős asszony lépett a helyiségbe.
– Anyám, mit keres maga itt? Nem úgy volt, hogy otthon találkozunk?
– Látom, jól ment az üzlet. – felelte az asszony, figyelmen kívül hagyva a kérdést.
A fiatalember fel sem nézett, a pénzt számolgatta.
– Igen. Szinte mindent eladtam. Jó évet zárunk.
Az idő hölgy a két megmaradt játékhoz lépett.
– Apád azt mondta volna, sok embert tettünk az idén boldoggá.
– Na igen – hagyta rá a fia, hiszen az apró megszámolásához figyelnie kellett – hogyne, az is…
Az asszony végigsimított a hintaló fején, akinek belereszketett egész lénye. Olyan régen nem érintették meg így, olyan régen hitte azt, hogy sosem volt valós, és csak álom lehetett…
– Milyen szép, régi darabok – mondta, és levette a mackót a polcról. – Kislánykoromban volt egy ehhez hasonló barátom. Mondd csak, fiam – fordult meg hirtelen ötlettől vezérelve – nem adnád ezt nekem?
– Ha kívánja – vont vállat a férfi – Úgysem hiszem, hogy el tudnám adni.
Besöpörte a pénzt a szütyőbe, és a kabátjáért nyúlt. De most siessünk, már otthon kellene lennünk!
A kulcs elfordult a zárban, és halk kattanása teljes magányra ítélte az árván maradt játékot.
Nem tudta, mit kellene éreznie, csak azt tudta, hogy egyszerre járja át a karácsony szeretete, és az egyedüllét fájdalma. Tudta, hogy elveszett álmai sosem nyernek életet, és ő sosem láthatja a ragyogó karácsonyfadíszeket.
Ó, bár egyszer, csak egyetlen egyszer…
Megpróbálta fejét lejjebb hajtani, hogy az ablakokon át beláthasson a szemben lévő házba, hátha csak messziről megpillanthatja a fát. Milyen furcsa is az élet, – gondolta szomorkásan – hiszen épp olyan fa, mint én voltam egykoron.
A sötét végül rátelepedett a boltra, és csendes, békés éjt hozott. Magányosan állt a hátsó részben, a pult mellett, egyes egyedül. Minden kihűlt körülötte, egyedül az Ő szívében élt még némi parazsa a melegségnek, a szeretetnek. Lehunyt a szemét…
… és amikor kinyitotta, csodás szobában állt. A kandalló fényénél minden meseszerű, meleg fényben ragyogott, és az ablak előtt ott állt… ott áll… a fa! Zöld tűleveles ágain díszek lógtak, angyalok, gömbök, és harangok, gyönyörű összhangban. De nem ez volt a legcsodásabb, hanem az a két puha, ölelő kar, mely nyaka köré kulcsolódott. „Gyí, lovacskám, vágtass!” hangzott a kiáltás, és ő boldog ringásba kezdett lelkes gazdáját a csillagokba röpítve. Boldog volt. A Legboldogabb a világon! Tudta, hogy hosszan hintáztatja majd kis gazdáját, olyan hosszan, míg csak bírja, míg le nem csukódnak a kicsi szemei a fáradtságtól, és le nem veszik a hátáról a szülei, hogy az ágyacskájába fektessék…  És akkor… akkor az álmában  indulnak majd száz kalandra, épp, ahogy az öreg mester ígérte… Hallgatta a kandalló tüzének pattogását, az zenedoboz kedves dallamával keveredve, és figyelte a lángok táncát az üvegdíszeken, mintha csak a ritmust követték volna apró tündérek százai. A nagy szoba minden tárgya új vendégként köszöntötte őt, új családtagként, új barátként. Nem érdekelt őket, hogy nincs arany díszítése, se hogy hány hosszú évig várt rá, hogy kivegyék a raktár sarkából. Csak a szeretet számított, amit adhatott, és ami körülvette. Csak a szeretet, és az a boldogság, ami a gyermekek arcáról sugárzott…

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.