Vesztett vágyak London, 1470 London -hol szajha-létét minden úr titkolja, London- hol léptek neszét nem hallja már senki, Minden szoknya ráncában vadra les a Halál, Valaha régen – nemrég-holt szellem, zárt szemek- Emberként egykor gyűlöltem átkozott fényét. Valaha ember voltál, bús préda, áldozat, Múló éjen elvesztettél minden szenvedést,
De minden arcot egy kor fest, mind egy, mind olyan, -
A köd áttetsző csipkefátylába burkolja,
Alatta a feketén hullámzó éj-folyam.
Bús város, vérbe fúlva is képes nevetni.
London - hol oly könnyű múltat, éltet, feledni,
Hol örökségért mind kész lelkét odavetni.
Régmúlt éjeket idéz az új vadász-kedély.
Csak a vágy az, mi önmagában megváltást talál,
Szajha-szagú éjszaka, rothadó szenvedély.
Vadásztam egyre az élőket, forró haraggal.
Prédára lesve, létük figyelve értem meg,
Irigylem őket, mert moroghatnak a nappal.
Szivárvány színe, tulipán dísze, mit sem ért.
Éveknek múltán éltem hiányát, éj-kényét,
De múló szeszély, s nem kívánsz mást majd, csak a vért.
Ki kész volt, hogy életét könnyedén eldobja,
De - kegyes a sors!- a holt tanítványul fogad,
S most te vagy, ki a londoni éj vérét lopja.
Ember léted feladtad végleg, szívedet.
Gyűlölet-szeretet izzása már nem emészt
Állsz most az éjben, értetlen nézve művedet.
Még tart döbbeneted, még lélek-emlékezés tép,
De ez vagy te, szívtelen, lelketlen rémkép.
