Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szolgahad

2008.07.03

Szolgahad

Lehajtott fejjel várakozunk, ahogy mindig tesszük. Hisz ez a törvény. Szépen, sorban, ahogy isten adta létünk megköveteli, tesszük a dolgunk nap-nap után, újra és újra. Várakozunk.
Aztán megérkezik az Uralkodó. És ahogy kell, felemeljük a fejünk, és felé fordulunk. Hogyan is tehetnénk mást, így tesszük, ezt tesszük, mióta az eszünket tudjuk, ezt tették az őseink, és azok ősei, semmilyen mese, vagy krónika nem szól arról, hogy valaha másképp lett volna.
Persze olykor akadnak lázadók. Akik szándékosan nem emelik Felé a tekintetüket, de ők elsorvadnak, és elpusztulnak, mindannyiunk szeme láttára, hogy tanulhassunk sorsukból.
Lassan vonul, sosem siet, mindig méltóságteljes. Fényét, kegyét úgy osztja, hogy attól csak több és több marad neki. És nekünk nincs is más dolgunk, mint megfelelni neki, amíg előttünk halad el.
De jaj… baljós szél közeleg. Minden sejtemben érzem, hogy megint büntetés jön.  Az Uralkodó is elfordítja ilyenkor az arcát tőlünk, nem kívánja látni szenvedésünket.
Lehajtom a fejem, de úgy tűnik ez nem elég. Nem tudhatjuk előre, milyen erős a Harag, ami ránk sújt, van, hogy elég csak fejet hajtani, és megvárni, míg elvonul, de van, amikor ez túl kevés. Mint most. Őrjöngő dühvel csap le ránk a Büntető, korbáccsal vág végig rajtunk, és le kell kushadnunk, ha élni akarunk. Aki nem teszi… azt ketté törik. Ahogy a mellettem állót. Nem ereszkedett elég hamar a földre, és most… itt fekszik mellettem, és haláltusáját vívja. Törzse kettévágva, testének nedvei kifolytak mellette… az utolsókat rúgja. Mellettem volt mindig, mióta először eszméltem, és nyitottam szemem a világra, mellettem volt zsenge koromtól, és most nincs többé. Nyoma még sokáig emlékeztet majd a Törvényre minket. Minket, akik ismertük őt.
Soha, soha ne lógj ki a sorból! Aki túl magasra nő, annak letépik a fejét, hogy beleilleszkedjen a Rendbe. Mindig légy az első, aki feladatát teljesíti. Ha elkésel, azt hiszik majd, hogy ellenszegülsz, ahogyan most, nálad, szegény barátom. Akinek nem hajlik a dereka, azét letörik, aki túl mélyre hajol, azt eltapossák.
A korbács csattogása lassan alábbhagy, és most már kevésbé fájnak az ütések, a ránk dobált nehéz, fehér kövek egyike fejen talált, de éppen csak súrolt, nem tört össze. Nem sokon múlt. A távolból füst szagát hozza a szél. Elborzaszt minket. Ez mindig halált jelent, tömeges halált. Reménykedünk csak, hogy idáig nem ér el. Még sosem láttam, csak hallottam, milyen pusztítást tud végezni, de rettegek a gondolattól, hogy egyszer végig kell nézzem, ahogy egyre közelednek a lángok, elemésztik a társaimat, és nekem sincs hová menekülnöm, élve elégek.
De ezúttal nem. A Büntető haragja lassan tovaszáll, mert elvonul, és mi kiegyenesedhetünk. Halottjainkat vesszük számba, aztán a sebesülteket, akiknek a nagy része pár napon belül szintén elhullik. Kegyetlen volt a mai Rettenet. Ilyen sokan nem haltak meg, amióta én élek egyetlen Büntetéstől.
Azt suttogják, egy búzatábla kapott lángra, azt gyújtották fel. Talán igaz, de lehet, hogy csak pletyka, túl messze van a határ innen, ahol a búzamező kezdődik, nem éreztük volna a tűzet magunk is. Talán csak nem merik elmondani, hogy mi történt. Talán ők sem tudják, és találgatnak. De talán… talán mégis igaz.
Most már minden nyugodt, és békés. Még mindig érzem a fejemen a kő nyomát, talán látható sérülést is okozott, de most nem tudom megkérdezni egyetlen társamtól sem, mert az Uralkodó ismét visszatért, és mi felemelkedve, fejünket felszegve felé fordítjuk az arcunk, hogy lássa büszke népét, és áldását szórja ránk. Közben pedig remélünk. Egy új, békésebb napot. Hisz ez az életünk. Ezek vagyunk mi... mi, a napraforgók.

 

Kép