Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az Angyal

2008.05.28

Nyugodt mozdulatlanság.  Mint amikor egyedül lebegsz a víz színén, távol mindentől, és mindenkitől, csupán itt nem volt víz, mely a testet tarthatta volna. Mégis, légiesen könnyűnek tűnt, maga a mozdulatlanság is hátborzongatóan nyugodt. Akár a halál… vagy puszta álom, ki tudja, talán nem is számított abba a pillanatban semmi más, csak az üresség. Se a múlt, se a jövő, de még a jelent is porszerű szilánkokká zúzta az a mérhetetlen semmi. Mintha a lélek lapjáról mindent letöröltek volna. A lét vörösen izzó betűit csupán úgy tehetvén semmivé, hogy addig izzítják a fémet, míg az egész fehéren izzó lappá nem olvad, magába égetve téve semmivé a vonalakat. Olyan üresség, mely a mindenséget hordozza, és mégis maga alá gyűr mindent…

A fájdalom már puszta emlék csupán, mi a múlthoz, és a testhez kapcsolódik, és így most nem is jelent semmit. A sebek, és a csorgó vér sem valóság már, pusztán valami távoli, halvány kép, egy másik világból.

Mint megkövült kristály vált örökkévalóvá az idő, és rejtette valóját ismeretlen álarc mögé. De ez sem jelentett már semmit, akkor és ott talán nem létezett semmi, a világ biztosan nem, és talán maga a lélek is általváltozott azzá a hihetetlen űrré, mi belül lakozott.

Egy pillant csupán, ennyi volt, nem több, és a semmiből lágy érintéssel borult az angyalszárny a testre. Ismeretlen, idegen, mindent elsöprő érzés, ahogy az új érzék magával ragadta a tudatot, és az első érintésnek engedve felpattantak a szemek. Egy arc… finom vonásokkal, melyek szinte egybeolvadni látszottak a körüllévő semmivel, és az élesen, mindennél vonzóbb szemek. Ragyog, akár egy kristály, mely magába gyűjti, és ezerfelé szórja a fényt, megsokszorozva erejét. A tekintetet elfogta, és magához láncolta a szempár, miközben a sejtelmesen megcsillanó test elmozdult, hogy a másik mellé feküdjön, ugyanazt a pózt véve fel, mint a fehér, egyszerű emberi alak. Épp úgy nyugtatta maga mellett a kezét, közel arcához, nem érve a másikhoz, mégis oly közel, hogy szinte már érintésnek volt érezhető… Érezni az ezüstszín bőr forróságát, és az őt körülvevő hihetetlen erőt. A hószín szárnyak óvó lepelként borultak kettejükre, összekötve azt, mely kezdettől fogva külön álló, és távoli volt. Egyetlen szemvillanás, vagy évmilliárdok… az időtlenség tengerébe merülve nem volt képes felfogni az elme ilyen dolgokat. Semmi másra nem is volt ereje a testnek, mint nyitva tartani a szemeket, és az angyal arcán nyugtatni a pillantást. De ez sem tartott soká. A szempillák minden erőlködés ellenére lecsukódtak, hogy a test magatehetetlenül lebegjen tovább az ismeretlenben. Csupán az érintés, és az angyal megnyugtató közelsége maradt, és a kép, mely kitörölhetetlenül égett az elmébe. A ragyogó kristályszemek.

Ilyen nyugalmat ember ne érezhet. Ilyesmi nem adatik meg élő halandónak. A tudat nem volt képes rá, hogy önálló gondolatokba kapaszkodva visszaidézze azt az identitást, mely mindeddig önmaga volt, de nem is vágyott rá, hogy megtegye. Végleg elmerülni látszott a semmiben, mintha a ragyogó fény kifakította volna a létezésből.

Újabb érintés. Érezte eddig is a másik test forróságát, de most az angyal ujjai a kézhez értek. Puhán, mintha csak toll hullana alá, és szállna finoman az emberi bőrre, és mégis olyan határozottsággal, melynek világok sem tudnak ellenállni. Ujjak fonódtak az ujjak közé, ahogy ezüst, és fehér elkeveredett, újabb mozdulatlanságba merevítve a két alakot. Az embertest mozdulatlan maradt, de a szív úgy reszketett, hogy életében soha. Várakozás, vágyakozás, és bizalom, közös tőről fakadva százfelé ágazó indákkal fonták át a lelket, hogy egyetlen szorítással hatalmukba keríthessék. Még egy utolsó pillantás, a test utolsó erejét összeszedve a szemek ismét kinyíltak, hogy az ezüst fényű arcba tekinthessenek. Egyre tisztábban rajzolódtak ki a vonások, és egyre inkább elmosott minden mást ahogy felé mozdult. Az ezüst színű ajkak pedig puhán érintették meg a fehér homlokot… Az utolsó csók. Maga a boldogság, mely magában viselete az élet minden fájdalmát, és gyönyörét, oly tökéletes egésszé formálva, melyre nem lehet képes más… Csupán egy angyal csókja.