Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szirén

2008.05.28

Csak állsz, és hallgatod csodás énekét. Tudod jól, menekülnöd kellene, elszaladni, elfutni, olyan messze, ahol már nem hallod, ahol nem ér utol, ahol biztonságban vagy, de ez lehetetlen. Hisz nem akarsz gondolkodni, a csodás hang szinte kitörli az akaratod, megfosztva az elmédet minden erejétől, de nem számít, hisz nem vágysz másra, mint Őt hallgatni, érezni a bűverővel vonzó szavak dallamát, menni, ahová a hang hív.

A sziklák élesek, és véresre sebzik meztelen talpad, de a fájdalmat nem érzed,, bár egész tested remeg a fáradtságtól, és a fájdalomtól, de a kínt teljesen elfedi előled az a tompa, furcsa érzés, mely magához csalogat, és csak mész, mész előre, mész egyre a csodás dal után.

Ujjaid a kövekbe markolva hiába is csúsznak meg, újra felnyúlsz, hogy megkapaszkodj a szirten, és vértől sikamlós kezed végül célt ér, egy pillanattal később a szikla tetején állsz, és lepillantasz az alant elterülő tájra. A fehéren ragyogó, ezüsttel megszórt homokot, a tenger égkék hullámainak tetején fehéren megtörő habokat, szinte nem is látod. Épp ahogy nem látod a halottakat, a fehérlő csontvázakat, a foszló húsú napon égő hullákat sem, se a friss tetemekből lakmározó dögevők elégedett hadát.

Csak őt látod. A parton ül, a homokon, hosszú szőke haja aranyként ragyog a nap meleg sugarainak simogatásában, egyetlen ékszerként a beletűzött vérvörös tűzvirág ékesíti. És énekel. Egyre csak énekel, a csodás dallam messze szárnyal, és mintha a szél is segítené a bűvös hangot, hogy minél messzebbre jusson… Körülötte véres a homok, rég nem fehér már. A tenger hullámai rózsaszínre fakítják a vér színét, és magukkal ragadják a nagy részét. Elérve hozzá csak lágyan megsimítják, és visszahúzódnak, boldogan, hogy érinthették…

Lábánál egy férfi holtteste, olyané, mint te. Most húzza ki szívéből hosszúpengéjű tőrét.

Kacagva dalol, és te azonnal elindulsz lefelé, nem törődve a sziklák éles peremével, a fájdalommal, a körülötted rikácsoló döghúson élőkkel, sem a holtakkal, akik szinte némán sikoltva tárják feléd hústól-fosztott állkapcsukat, és üres szemgödrökkel bámulnak rád… Hív a dal, a bűvereje hálóként feszül köréd, és von magához, egyre közelebb, és közelebb, míg végül a lábai elé fekszel, önként kínálva szíved a döfésre, nem törődve már semmi mással, boldogan, hogy halhatod a dalt… a szirén énekét.