Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kalitka

2014.12.06

A kalitka

 

A rácsok egész életemben körülvettek. Nem is emlékszem másra. Ha felnézek, köztük kukkantok ki, csak rajtuk keresztül látom a világot. Körülvesznek. És elválasztanak.
Mitől?
A világtól. A világ másik felétől. A nagyobbik felétől… A rácsokon túlitól.
Idebent nincs semmi rajtam kívül. Étel, ital, biztonság… magány.
Ha szeretetre vágyom, lehunyom a szemem, és elképzelem. Olyankor létezik olyan lény, aki mellettem van. Aki megérint, és megsimít, anélkül, hogy ettől félnem kellene. Aki rám mosolyog, és felém nyúl, aki segít, és felmelegít, amikor fázom.
Idebent, a rácson belül csak ez létezik.
Egyedüllétem sűrű, hűs magányában olykor elképzeltem azt is, milyen lehet odakint. Szabadon, a széllel szárnyalva, a nap fényébe tekintve, valaki mást, élőt érintve. De ha kinyitom a szemem, mindig csak ugyanazt látom. Rácsokat.
Óh, hogy szerettem volna, ha összetörnek!
Mennyire akartam, mennyire vágytam rá!
Ha kiszabadulnék, ha elmehetnék, ha megpróbálhatnék valódi életet élni…
Megkereshetném az álmaim!
Valóra válthatnám!
Azzá válhatnék, aki lenni akarok!
A rácsok… az ő rácsaik nem engedik. Pedig mennyi lehetőség, mennyi szenvedély, mennyi csoda van odakint… mennyire jó lenne valóban megélni őket… De a rácsok… H
Hideg, erős, kegyetlen őreim, miért nem könyörültök rajtam?!
Micsoda döbbenet, amikor kinyílik az ajtó… Micsoda szívdobogás, rohanó érzelmek tobzódása, millió elfeledett mese újjászületése, vágyak, álmok, remények…
Lehetőség.
Itt van! Nyitott! Adott! Nem kell tennem semmit, csak elindulnom… előre… a külvilág felé… az álmok felé!
A rácsok érintése most egészen más. Mintha nem is ugyanazok lennének. Mintha a rideg lándzsák langymeleg takaróvá változnának.
Az odakint… lassan ijesztővé válik.
Mi lesz, ha nem olyan, mint az álmaimban? Hát nem érdemesebb egyedül álmodni, mint kockáztatni?
Mi lehet odakint?
Mi lesz, ha nem szeretnek, ha bántanak, ha megaláznak, és összetörnek? Mi lesz, ha nem leszek elég jó, elég szép, elég… nem leszek elég.
Biztos, hogy nem leszek elég…
Még egy lépés… egy utolsó a külvilág felé. Egy utolsó, hogy elérjem a határt. Álmok, remények, vágyak, félelmek… Mind ott van… egyetlen lépésnyire.
Becsukom az ajtót.
Újra rám borulnak a rácsok. Itt állnak némán, keményen, megtörhetetlenül, köztem, és a világ többi része közt.
Rácsok.
Az én rácsaim

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.