Dearadhain Dorchadas, a vámpír krónikái.
Ébredés S ébredtem, új létemnek hajnalán, "Lelkedre angyalok vigyázzanak!"' Fekete angyalként állt előttem, Temetés. Halvány emlékkép csupán Hallok. Férgek holtakat rágnak.
(Írország, 1462)
Nem tudván, mostantól mi várhat rám.
Újszülött, levegőért kapkodok,
S rájövök, nincs is szívem, mi dobog!
Döbbenet, tegnap éji emlékek,
Meghaltam, s elveszett minden vétek,
És minden erény, mi bennem élhet,
Nem élek, nem szeretek, nem félek!
Hallottam, hogy a rögök hullanak.
"Dorchadas, testvér, az úr vár reád!"
De az éj az, mi rám új köpenyt ád.
Feketét, nemest, akár gyilkosom,
A halál éjszín lélekként oson.
Azon az éjen hittem, ez a vég,
Ugyan, mit tehetne értem az ég?!
"Dearadhain, kedves, nem kell félj tőlem!
Nem kérek, csupán egyetlen csókot,
Nem kell a pénzed, sem ezer bókod!
Csak csókolj, élettel, szenvedéllyel,
Mintha ez lenne a végső éjjel!"
S hűs ajkak érintették nyakamat
Vérbe fojtva végső sóhajomat.
Mint álom tűnt el ébredés után.
Állok az éjben, "Dorchadas kripta",
El kéne nyeljen, de sírom nyitva.
Gyermek, kinek új az egész világ,
Halott, kit éhe föld alól kirág.
Szemfedőm ingem alá rejtem el,
Az élet már csak ennyit érdemel.
Látok. Felém nyúlnak az ágak,
Éjfénybe bújva árnyak kísértnek,
Szagok, kifolyt vértócsák megérnek.
Szívem nem dobban, de éhség gyötör.
Hajt a vágy, noha nem vár több gyönyör.
Az éjjel eltölt, magához vonzva,
Új szeretőként, szenvedélyt hozva.
Kétségek Éje Neszek nélkül suhan léptem, Sötét ösvény, melyen lépek, Szellem-szívta fa tövében "Isten hozta erre lépted Préda lettem, farkas étke, Holdtöltének elmúltával Isten hozott erre téged, Lehunyt szemmel várja holtát Rég elporlad szívem helyén
(Wales, 1489)
Éjnek kénye jár ma,
Lidérctépte árnyék-képem
Fakó, vérre várva.
Elveszettek útja,
Erdőben bolyongó lélek,
Baljós gonosz kútja.
Kuporgó bús alak,
Mezítelen teste vérben,
Szólal a torz ajak:
Vérszopó kísértet!
Sorsom küldött hívást érted,
Hogy hozz nékem véget!
Holtnak kéne lennem!
Ébredésem testem vétke,
Ó, mivé tett engem?!
Végre hazatérve,
Vérben-tépve, halálával,
Egész házam népe!
Sötét szörnyetegem!
Ossz ma kegyed, éltesd véred,
Ölj meg, ölj meg engem!!"
Egy lépést se hátrál,
Eldobva az ősi voltát,
Forró vére táplál.
Szánalom virágzik,
Keblemnek sötét rejtekén
Régholt lélek fázik.
Sötét találkozás Lotharingia, 1599 Hová nem hatol hivatlanul fény, Századok tüze fűti véremet, Faárnyak közt hószűz ruha villan, Holtvilági erő, mozdulatlan, Két ködbefont alak, sötét szellem, Éjjeli vendégek Lotharingia 1599 Kondul az óra, reccsen a padló, Duett Ok hozott ide, sötét csapáson, Lelkem sötétlő bús ingoványa Lelkemben érzem közelségedet. Léptek tépik szét az éj hűs árnyát, Ki ostobán csak a felszínt nézi, Akár egy szellem, állok mögötte, Éjféli vámpírtánc A halott föld párát lehel felém, Sóhaj nem hallik, szívem nem dobban, Azt, ami úgy vonz, azt, mi hív, csábít, Vérajakkal lop csókot a Holdra, Szótlan mosollyal állunk hát szemben, Felém, majd vissza, felé, és hátra, Csak egy pillantás, vágyba font intés, Halk női kacaj suhan az égen, Elrohadt húscsomó keblem mélyén,
Gyertya fényében egy árnyék lebben,
Fekete falak ódon rejtekén,
Suhanó selyem köpenyem lebben.
Ó kápolna, éji temetőkert,
Ismeretlen nevek a fejfákon,
Ködbe burkolt éj elrejti őket,
Ma új urat köszöntnek e tájon.
Halandók léte ma engem éltet,
Hogy verni bírja halott szívemet,
Más vérén vett szentségtelen élet.
Őrjöngő szomjam tépi lelkemet,
Vadászni hív az ősi szenvedély,
Életre hívja dermedt véremet,
Ellenállhatatlan, sötétlő kéj.
Vágyam máris eredni nyomába,
Reszketeg illata tovaillan,
Visszatart mégis a másik árnya.
Pillanatnyi öröklétbe fagyunk,
Bolyongó gyilkos, sötét kísértet,
Egyazon éj gyermekei vagyunk,
Árnyrejtette lény, tisztátlan lélek.
Folytóindaként markoló tudat,
Egymással szemben állunk hangtalan,
Tekintetünk az éjben kutat.
De Hold-táncra kel a boszorka had,
Fénysugárban fürdő keblek, ölek,
És prédája után indul a vad,
Hiába is sikolt a rémület.
Marja a szűz húst, nyeli a vért,
Forrón, lüktetőn, holt élő ellen,
Élettől fosztott, jég-rémületért.
Vértelen testek felett megállva
Egymásra néz a két vadász újra,
Jön majd új éj, Halállal megáldva,
S véget ér egyikünk éji útja...
Gyertyafény rebben, tükrökön csillan,
Nyikorgó kínnal jajdul az ajtó,
Holtszín ködgomoly csendben beillan.
Halott orcám még bálványként merev,
Szemhéjam zárva pokol-bélyeggel,
Lassan megtelnek az üres erek
Vérvágyó éhhel, kín-érzetekkel.
De ígéretet sóhajt az éjjel,
Hazug sziréndalt suttogó árnyak,
Selyem ölel át, hűs szenvedéllyel,
Csábít a végzet, éj árnyak járnak.
Rossz jelek kélnek, átkozott jegyek,
Vért síró Holdra sikoltó szellem,
Kiált az éjjel, óvatos legyek,
Vonyító farkas, e baljós jellem.
Éj ezüst fénye vetül a tájra,
Gyűlölet izzik a sötét alatt,
Csőcselék gyűlik, lángol a máglya,
Lincselni készül a gyülevész had.
Érzékeimnek engedek utat,
A másik vámpír jut szemem elé
Teljes elmém most egy dolgot kutat,
Ködbe burkolva, sötét cél felé.
Éj sötét ura, fekete herceg!
Létemnek tükre, rég halott vadász!
Örökbe fagyott siető percek
Való ma Vétket lábunkhoz aláz.
Jő a megvadult, őrjöngő tömeg,
Vért venni onnan, hol nem ver a szív,
Kaszájuk villog, ég szalma köteg,
Zsoltárt kántálva gyilkolni hív.
Egyforma mosoly villan két arcon,
Két szemben lobban egyazon tűz,
Ezen az éjjen oszotunk harcon,
Prédán, és véren, kit szíve nem űz.
Lebbenő köpeny, suhanó árnyak,
Zuhanó testek, elragadt lelkek,
Harapás nyoma, sikoltó szájak,
Rettegő, gyilkos, jajgó félelmek.
Ölni érkeztek, prédává lettek,
Véres kettősünk le-lecsap újra,
Fáklyák fényében reszketeg tettek,
Nem marad más, csak a Halál útja.
Szerteszaladnak, menekvést lesve,
Kiutat törve, de esélyük holt,
Éhem múltán is ölök még egyre,
Rikolt a farkas, és vérzik a Hold.
Párizs, 1644
Halhatatlanok léptének nyoma.
Erő, hatalom, ez sötét álmom,
S hogy nem fog rajtam az idő foga!
Légy hát a tanúm, fennen ragyogó,
Holttekintetű fényes holdkaréj!
Nincs bennem kétely, hitem átfogó,
Nem kérdez az, kit elbűvöl az éj!
Végleg temetett rég elmúlt percek!
Örök álmaim kísértő árnya,
Szívem bitorló fekete herceg!
Borzongó kéjjel kívánom végem,
Sötét angyalom, karjaid vágyom,
Fagy lehelleted nyakamon érzem,
Hagy legyek tiéd, holt avar ágyon!
Lélegzetemet elfojtva várom,
Nézz, kívánj, szeress, én reménykedek,
Érints, óh, uram, csak ezt kívánom!
Ízzó vággyal csak rólad szól szavam,
Tűztekinteted szerelmem oka!
Elébed tárom szűzfehér nyakam,
Ölelj magadhoz egy forró csókra!
Önhitt álom, mi őt ide hozta,
Eloszlatni száz múlt év magányát,
Kísértetlétem ma feloldozva.
Önteltségének vajh' mi az ára?
Nem rémíti meg őt démon voltam,
S rá merész lépni a holtak útjára,
Az éj hercegét látva a holtban.
Csak a hazug fényt, csillogást látja,
Átható halál-szagát nem érzi,
S holtan rothadó szépség a vágya,
Sóvárog hűs, holt ajkak csókjára,
Végét kívánva kacéran kacsint,
Kéjjel suttogja vágyát a halálra,
És hóhérjának nászcsokorral int.
Csontszín ujjaim érintik nyakát,
Suttogó szavam lebeg fölötte,
Jéglehelletem simítja ajkát.
A halált hívta büszkén násztáncra,
Érdemtelenül démont igézve,
Pokoltűzből lett lelkének lánca,
Állok fölötte, holttestét nézve.
Itália 1750
Rothadt húst fedő, sötét takaró.
Árnyékot a szellemhold nyújt elém,
Árnykarmok tánca a köd, kavargó.
Arcom, akár ezüst halotti maszk,
Űz a vágyódás, hajszol a szomjam,
Bűvöl az éjjel, míg meglelem azt.
Nesztelen léptem míg visz előre,
Ködből vert csipke-holdfátyol ámít,
Átokterhes éj közeleg felőle.
S tépi százfelé az éjnek burkát,
Hogy pillanatra vesszen holt volta,
Szellemleplére húz bűbáj ruhát.
Átok-ajándék szülő-gyilkosom,
Mozdulok, ahogy oldalra lebben,
Démonlétre kárhozott cinkosom.
Fekete márvány báltermünk az éj,
Sírra száradt virág hív a táncra,
Glóriát fest fölénk a holdkaréj.
Ahogy mellettem végleg elhalad,
Véráztatta, hűs selyemérintés,
Derék íve az ujjaim alatt.
Hatalombíró, éjfényű, kevély,
Véres látomás, mint egykor, régen,
Majd előttem csak a fekete éj.
Volt létének álmát is feledte,
Lélektükrömnek sötét békéjén
Nincs oly hullám, mely fodrot vethetne.